A leszármazott

Griffendéles reggel

Másnap reggel egy hangos visítás rázott fel legjobb álmomból, mire azonnal a pálcámért nyúltam és előre mutattam vele. A szobában nem volt senki, csupán Draco és én. Mikor balra néztem, megtaláltam a hang forrását. A szőke morogva csapkodta a visító órát, de az nem akart elhallgatni.

-- Kapcsold már ki! – nyüszítettem.

-- Próbálom! – ezzel felállt, majd nemes egyszerűséggel földhöz vágta a darabot, ami hatalmas csattanással ért földet, majd darabjaira hullott.

A visítás eltorzult, majd elhallgatott, mire a fiú beletúrt fehér hajába.

-- Megölöm, Zambinit... – fújtatott, majd visszaült az ágyra. – Ne haragudj, csak azt az idiótát két percig egyedül hagytam a szobámban, mikor pakoltam és valószínűleg akkor varázsolta el...

-- Ilyet apám szokott velem rendszeresen csinálni. Csak ő embereket küld fel hozzám, hogy keltsenek fel, hajnali hatkor... Azokat ráadásul nem tudom elhallgattatni...

Erre a fiú jóízűen felnevetett, majd az éjjeliszekrényén fekvő órarendet vette a kezébe.

-- Jóslástan. – olvasta, mire felnyögtem, ugyanis Perselus nem egyszer megjegyezte, hogy mennyire ostoba a tanárnő.

***

A nagyterembe lépve, Pansy szaladt oda hozzánk.

-- Draco, meséld el, kérlek a történetet! – tette össze a két kezét, mire a fiú gonoszan elmosolyodott.

-- Aria, te még úgy sem hallottad ezt a csodálatos történetet. – tapsolt egyet, majd a Mardekáros csoporthoz lépett. – Longbottom úgy mesélte, hogy Potter, mikor meglátta a Dementort, azonnal leájult a székről.

Ezen mindenki jót derült, csak én méregettem fagyos tekintettel a mellettem álló fiút, aki látszólag nem vette fel, hogy bámulom.

Hirtelen nyílt a nagyterem ajtaja és az említett Harry lépett be, barátaival az oldalán.

-- Hé, Potter! – visította Pansy, mire a fiú ránk emelte szemüveges tekintetét. – Potter! Jönnek a dementorok! Húúúúúú!

-- Nehogy elájulj itt nekünk! – kontrázott rá a szőke.

Ahogy ezt kimondta, két vörös lépett a szemüveges mellé, mire elmosolyodtam.

-- Akkor nem volt ilyen nagy a szád, mikor a ti vagonotokban volt az a dementor. – szólt megvetően Fred.

-- Láttunk ám mindent! Azt is, mikor szinte sírva bújtál Ariához! – folytatta George.

-- Ha ő nem lett volna, ti is ájultatok volna, mint a rossz utcalányok!

Erre mindannyian elhallgattak, s a mosoly is lelohadt az arcukról. A tekintetem találkozott Fredével, mire a fiú elmosolyodott, amit viszonoztam. Elléptem a Mardekárosoktól, mire Draco megszorította a csuklómat. Megfordultam, mire fájdalmat véltem felfedezni a szemében, mire rámosolyogtam, ettől lassan elengedett, én pedig a Griffendéles asztalhoz sétáltam.

-- Majdnem összepisilte magát – morogta undorodva Fred.

Gyorsan rájöttem, hogy még mindig Draco a téma.

-- Én se ugráltam épp az örömtől – folytatta George. – Iszonyú alakok azok a dementorok...

-- Apám szerint a dementorok a varázsvilág legrettenetesebb lényei. – kotortam ételt a tányérra, ami előttem feküdt.

-- Valahogy megfagy tőlük az ember. – csóválta a fejét Fred.

-- De ti nem ájultatok el... – jegyezte meg halkan Harry.

-- Felejtsd el! – legyintettem.

-- Igaza van, Ariának. – bólintott Geroge. – Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba... Emlékszel, Fred? Utána azt mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holtsápadtan, remegve jött haza... A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik abban a börtönben.

-- Mint, Sirius? – turkálta az ételét Hermione.

Majdnem rávágtam, hogy „igen", de végül eszembe jutott Bellatrix Lestrange. Utoljára három éves koromban láttam, az is akkora traumát okozott, hogy mai napig elkap a hányinger, ha eszembe jut. Mindig az volt a szabály, hogy apám szobájába csak kopogás után szabadott belépni, mikor engedélyt adott rá, s akkor volt az első és az utolsó alkalom, mikor megszegtem. Mikor kinyitottam az ajtót megláttam Bellatrixet apám előtt térdelni, miközben... kielégítette, s az a kép örökre az emlékeim közé vésődött.

-- Vannak nála sokkal rosszabbak is. – vontam meg a vállaimat.

-- Visszatérve Malfoyra, majd meglátjuk, hogy a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve Malfoynak nevetni. – jegyezte meg Fred. – Mi nyitjuk a szezont, és ellenük játsszunk.

Harry és Draco eddig egyetlen kviddicsmeccsen mérték össze tudásukat. Akkor a szőke húzta a rövidebbet. Harry a meccs emlékétől némiképp felderülve szedett magának egy kis kolbászt és sült paradicsomot.

Hermione az órarendjét böngészte.

-- Juj, de jó! – lelkendezett. – Már ma lesznek óráink az új tantárgyakból!

Ron belepillantott a lány órarendjébe, és a fejét csóválta.

-- Itt valami nem stimmel, Hermione. Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. Ez képtelenség.

-- Ne aggódj, megbeszéltem a dolgot McGalagonnyal.

-- De hát nézd meg! – nevetett Ron. – Mondjuk, ma délelőtt: kilenc óra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán... - Ron közelebb hajolt a pergamenlaphoz, és hitetlenkedve meredt rá. – Idenézz! Alatta: aritmetodika, kilenc óra. Hermione, tudom, hogy szorgalmas vagy, de ez még neked is sok. Hogy akarsz egyszerre három órán lenni?

-- Ne butáskodj, Ron. – bosszankodott Hermione. – Persze, hogy nem leszek egyszerre három órán.

-- Hát akkor?

-- Kérem a lekvárt! – váltott témát Hermione.

-- De hát...

-- Miért zavar annyira, hogy egy kicsit zsúfolt az órarendem? – csattant fel Hermione. – Mondom, hogy megbeszéltem McGalagony professzorral.

Ekkor Hagrid lépett be a nagyterembe. Szokásos hosszú vakondbőr kabátját viselte, és egy döglött görényt lóbált a kezében.

-- Na, gyerekek? – fordult csillogó szemmel barátaihoz. – Veletek lesz a legeslegelső órám! Rögtön ebéd után! Ötkor keltem, hogy legyen időm mindent előkészíteni. Csak el ne szúrjam... Tanár vagyok! Hát nem hihetetlen?

Hagrid lelkes vigyort eresztett meg a gyerekek felé, s a görényt lóbálva a tanári asztalhoz lépett.

-- Kíváncsi vagyok, miféle előkészületekről beszélt – jegyezte meg Ron, nem minden aggodalom nélkül.

-- Nekem van sejtésem. – motyogtam, az elhullt állatokra nézve.

A nagyterem lassan kiürült, jelezve, hogy ideje elindulniuk az első órára. Ron az órarendjére pillantott.

-- Jó lesz, ha sietünk. A jóslástanterem fent van az Északi Toronyban. Legalább tíz perc, amíg odaérünk... Aria, jössz?

-- Még egy kicsit maradok. – intettem nekik, mire bólintottak, s elhagyták a nagytermet.

-- El fogsz késni. – jegyezte meg Fred, mire megráztam a fejemet.

-- Van hozzájuk képest egy helyzeti előnyöm. – szúrtam fel egy falat palacsintát a villámra. – Én tudom a rövidebb utat.

// Sziasztok! Tudom, hogy elég rövid rész lett, lesz ez ennél még jobb, viszont arra szeretnélet kiteket kérni, hogy, ha tetszett, akkor dobjatok egy voteot, s egy komit <33//