A leszármazott

Ijesztő valóság

Nagyot nyújtózva löktem be a Malfoy-kúria ajtaját, miközben próbáltam tájékozódni a sötétben. Már bőven elmúlt kilenc óra és nem szerettem volna nagy feneket köríteni annak, hogy visszatértem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy apám úgy is tud még a legapróbb tüsszentésemről is.

A testem sajgott a sok taroló átoktól, amit kapott az elmúlt három órában. Miután megittam azt a furcsa ízű löttyöt, az anyám elkísért egy hatalmas üres szobába, ahol a semmiből küldött rám egy tarolót, amitől felkenődtem a falra, de nem történt semmi érdekes. Ezt még megismételtük párszor, aztán pálca nélkül kellett harcolnom Elliot ellen, aminek a vége az lett, hogy vázákat dobáltam a fiú felé, hogy ne törjük el a gerincemet, de nem voltam túl sikeres ebben az akcióban sem.

Éppen botorkáltam volna föl a lépcsőn, hogy beleeshessek végre Draco védelmet nyújtó karjaiba, mikor is a levegőt a bőrön csattanó kéz jellegzetes hangja töltötte be. Azonnal felkaptam a fejemet, mire az elsőt követte a második is. A szemeimből azonnal kiment a fáradtság, ugyanis a csattanást egy ismerős fájdalmas nyögés követte.

Egy pálcasuhintással világost varázsoltam a kúriában, majd eszeveszett gyorsasággal kezdtem futni a hang forrása felé. Mikor meghallom, hogy Dracoval történik valami, akkor nem gondolkozok, csak cselekszem. Sose tanulok a hibáimból, pedig párszor volt már ebből az önbíráskodásból balhé.

Nagy hévvel vágtam ki a tárgyaló ajtaját, ahol szerencsémre csak két embert találtam, de csak az egyiknek örültem. Lucius megmerevedett a mozdulatában, ahogy ütésre emelte a kezét és a benne lévő övet, miközben úgy meredt rám, mint aki képes lesz ölni, ha nem tűnök el három másodpercen belül, viszont ez engem nem riasztott meg.

-- Kellemes estét kívánok önnek, Mr. Malfoy! – néztem a férfire, mire az visszahúzta a kezét, mert rájött, hogy nem szándékozok tágítani. – Megkérdezhetem, hogy mi folyik itt?

-- Okítás, mint látja, Miss Denem! – válaszolta vicsorogva a szőke férfi.

Draco egy adag vért köpött ki a padlóra, majd segélykérően nézett rám. Pálcával a kezemben oda léptem a földön hasaló fiúhoz, mire megpillantottam, hogy tökéletes arcát egy hosszú vágás csúfítja. Hirtelen olyan undort éreztem Lucius Malfoy iránt, amit lehetetlennek gondoltam addig a percig.

-- Csak annyit látom, hogy ok nélkül bántalmazza a nagyúr egyik fontos követőjét! – a pálcámat erősen markoltam, hogy meg tudjam magam védeni, ha a férfi úgy gondolná, ő a főnök.

-- Ő az én fiam, azt teszek vele, amit akarok!

-- Sajnálom, de attól tartok, hogy ez így nem teljesen igaz. – ahogy megmozdította az övet szorító kezét, egyenesen a torka magasságába emeltem a pálcámat. – Tegye azt le, vagy azt is megbánja, hogy erre a világra jött!

-- Engem csak ne fenyegessen! – fortyogott a férfi.

-- Ha nekem úgy tetszik, megteszem, ha kell, még meg is átkozom!

Lucius szemei tömény undort tükröztek és nem tudtam, hogy előbb meg fog ütni vagy már azonnal kiátkoz a ruháimból, viszont bárhogy kerestem, nem találtam a pálcáját nála. Draco nyöszörgött egyet a hátam mögött, de jelen állapotomban az érdekelt a legjobban, hogy ne haljak meg az elkövetkezendő tíz másodpercben.

-- Hagyja békén Dracot és nem lesz egymással konfliktusunk! – vicsorogtam rá, mire a férfi élesen szívta be a levegőt.

-- Akkor is ilyen bátor lenne, ha megemlíteném a találkáit a Nagyúrnak egy bizonyos hollófekete hajú hölggyel, aki kísértetiesen hasonlít Ameliára? – a kezeit a háta mögött átfonta, ugyanis tudta, hogy erre azonnal meg fogok hátrálni.