A leszármazott

Ismét otthon

-- Be tudlak fogni egy táncra? – jelent meg mellettem Fred, mire mosolyogva néztem rá.

-- Nem táncolok – jelentettem ki, majd egy pálcasuhintással újratöltöttem a poharamat.

-- Mióta? – vonta föl vörös szemöldökét.

-- Régóta, mióta minden elromlott. A karácsonyi bálon táncoltam utoljára. Egy ideig Cedric miatt nem adtam be a derekamat, de később már nem is adtam indokot. – sóhajtottam. – Fájnak az emlékek.

Rápillantottam a bal karomra, ahol most nem világított a jegy, mert lefedtem. Fred lassan végig simított a karomon, mire kellemetlenül megremegtem.

-- Elevenítsük fel a régmúltat – fogta meg a kézfejeimet, majd egy puszit nyomott rájuk.

-- Már rég nem vagyok az, akibe beleszerettél – suttogtam, majd elhúztam a kezemet és a poharamat markolva sétáltam el tőle.

Megláttam, amint Harry csapdába esett az idős kövér nő és valami vénember veszekedése miatt, így oda sittem hozzá, hogy kiszabadítsam. Nem emlékeztem az álnevére, így csak megfogtam a kezét és kirántottam a sipákoló vének közül és a tánctér felé húztam.

-- Nem táncolok! – ellenkezett Harry, mire felsóhajtottam.

-- Én sem, de muszáj lesz, ha nem akarod a kedves nagynéni visongatását hallgatni. – olyan gyorsan rántottam magamhoz, hogy majdnem elestünk, de aztán elkezdtünk lassan mozogni.

Szerencsénkre egy lassú zene szólt, ezért csak ide-oda kellett tipegnünk, miközben megpróbáltuk egymáshoz nem hozzásimulni vagy fogdosni a másikat. A fiú úgy nézett ki, mint akinek behúztak, ezért feltettem a lehető legrosszabb kérdést:

-- Jól vagy?

Harry nem tudott válaszolni, nem tudta hol kezdje, de nem is volt ideje töprengeni rajta. Ekkor ugyanis ezüstös fényesség hatolt át a sátortető vásznán, s a következő pillanatban ragyogó hiúzalak landolt kecsesen a meglepett táncolók között. Minden fej arra fordult, s a legközelebb állók groteszk pózokba merevedtek, ahogy hirtelen abbahagyták a táncot. A patrónus kitátotta a száját, és Kingsley Shacklebolt zengő, mély hangján megszólalt:

-- A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek...

A mozdulatok mintha lelassultak volna, s a képek egymásba mosódtak. Harry és Hermione pálcát rántott, én is így tettem. Sokan csak most fogták fel, hogy valami rendkívüli történt: még mindig újabb fejek fordultak a lassan semmivé foszló ezüstös nagymacska felé. Onnan, ahol leszállt jeges hullámként terjedt szét a döbbenet csöndje. Azután valaki felsikoltott.

Egy halálfaló rohant be a sátorba, és azonnal a földre lapult az átkok sokaságai elől. Ahogy felállt, levette a maszkját és megláttam Őt.

-- Draco! – sikítottam fel, majd olyan gyorsan futottam felé, hogy majdnem elestem.

Azonnal az ölébe ugrottam, majd lábaimmal körülfontam vékony csípőjét és egy hosszú csókot nyomtam rózsaszín ajkaira. Szemeimből hullani kezdtek a könnyek, majd széles vállába temettem az arcomat és csendes zokogásba kezdtem.

-- Aria, mennünk kell, jönnek – suttogta a fülembe, mire felnéztem szürke szemeimbe.

A pánik közepette csak annyit láttam, hogy Alistar rohan felénk, nyomában az anyámmal. Testemmel készültem védeni a fiút, hogyha esetleg a fenevad úgy érzi, hogy fenyegetést jelent az anyámra.

-- Lányom, menekülj innen! – taszított egyet rajtam, majd a mögöttem álló szőkére nézett. – Vidd el innen!

-- Anya, menj innen, apa hamarosan itt lesz, meg fog ölni, ha meglát! – ragadtam meg a karjait, majd az ajtó felé kezdtem lökdösni. – Fuss, engem nem fog bántani!