A leszármazott

Gubanc a kviddics meccs előtt

Draco megsértődött rám, ezt egy elég hangos veszekedés alkalmával fejtette ki nekem. Napok óta nem beszéltünk, de nem tudtam vele foglalkozni. Jobban érdekelt, hogy Blacket látták Roxmortsba, ami miatt szinte már az udvarra se mehettünk le.

A tanárok feszültek voltak, ami miatt senki, nem mert szólni egy szót sem az órákon. Egyedül Lupin tűnt kiegyensúlyozottnak, ami némiképpen oldotta a feszültséget, ám továbbra is hallottam olyan pletykákat, hogy Dumbledore be akarja zártatni az iskolát, míg Blacket el nem fogják.

Visszatérve Lupinra. Nem kellett hozzá sok idő, és a sötét varázslatok kivédése a legtöbb roxfortos diák kedvenc tantárgya lett. Csak Draco és mardekáros társai köszörülték továbbra is a nyelvüket Lupin professzoron.

-- Nézzétek meg, hogy néz ki! – jegyezte meg fojtott hangon Malfoy, valahányszor megpillantotta a tanárt a folyosón. – A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak.

A többi diák azonban már rég nem törődött Lupin elnyűtt talárjával. A professzor további órái épp olyan izgalmasnak bizonyultak, mint az első. A mumusok után a rőtsipkásokról esett szó, ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után a kappák következtek. A pikkelyes majmokra emlékeztető undok víziszörnyek abban lelték örömüket, ha úszóhártyás kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.

A legtöbb diák azt kívánta, bár minden órát annyira élvezne, mint a sötét varázslatok kivédését. A legrosszabb a bájitaltan volt. Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, s azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Az iskolát széltében-hosszában bejárta a történet, hogy a mumus Piton alakját vette fel, s hogy Neville belebújtatta őt a nagymamája ruháiba. Piton valahogy nem találta viccesnek az esetet. Már Lupin professzor nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett a szeme, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt Neville-lel.

Harryvel egyre elviselhetetlenebbnek éreztük a fülledt toronyszobában zajló jóslástanórákat is. Nyomasztottak a kusza ábrák és ködös szimbólumok, ráadásul Trelawney professzor labdányi szemei mindig megteltek könnyel, valahányszor, Harryre nézett. Nem tehettünk róla, irtóztunk Trelawneytól, pedig az osztályból többen is mély tisztelettel, sőt hódolattal tekintettek a tanárnőre. Bár velem mindig hűvösebben viselkedett az első órán átélt emlékek miatt. Egyre többször fordult elő, hogy Parvati Patil és Lavender Brown ebédidőben felkeresték a toronyszobát, s ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza. Emellett szokásukká vált, hogy Harryt fojtott hangon szólítsák meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.

Draco minden percben próbálta valahogy Harryt a frászba kergetni, így a fiúnak enyhe üldözési mániája lett pár hét alatt.

Senki nem élvezte a legendás lények gondozását, ami az eseménydús első óra után a másik végletbe csapott át. Hagrid elvesztette az önbizalmát, s most hétről hétre a világ talán legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta diákjaival.

-- Kinek jut eszébe egyáltalán gondozni ezeket? – mérgelődött Ron, miután újabb órát töltöttek azzal, hogy felaprított salátaleveleket tuszkoltak le a futóférgek nyálkás torkán.

-- Ez roppantmód érdekelne engem is! – válaszoltam, miközben egy férget próbáltam lerázni az ujjamról, aki a csipesz helyett, a kezemre cuppant rá.

Az ikrekkel töltöttem az összes szabadidőmet, ebből kifolyólag össze voltunk nőve. Amíg még mehettünk, Roxmortsba is együtt mentünk le, s egyre közelebb kerültünk egymáshoz a fiúkkal. A kviddics edzéseikre is elmentem velük, amit egy idő után a Mardekáros társaim nem néztek túl jó szemmel. Közeledett a kviddicsévad vége, s Oliver Wood, a griffendélesek csapatkapitánya csütörtökre szezonzáró taktikai értekezletet hívott össze.