A leszármazott

Szavazás

-- Mi van a hátabra vésve? – kérdeztem Fredtől, aki a sebet fertőtlenítette.

Az ikrével közös szobában feküdtem a vörös ágyán, miközben ő a feliratot kezelte. Molly Weasley és a többiek Ront próbálták meggyőzni arról, hogy nem vagyok senkire sem veszélyes és biztosan nem fogom apámat rájuk uszítani. A könnyeim már elfogytak, emiatt a szemem vörös volt és fájt, mint a veszedelem, de a hátamat nem tudta überelni.

-- Áruló – válaszolta, mire összeszorult a szívem.

Az apám képes volt ilyet belevésni a saját lánya hátába. Nem is, ő már nem az apám. Az az ember, akit ismertem már meghalt évekkel ezelőtt. Talán akkor, mikor elkezdtem a Roxfortot. Már mikor hazajöttem tudtam, hogy valami nincs rendben. Megváltozott. Nem volt már türelmes vagy kedves. Megszállott módjára akarta folyamatosan megölni Harryt. Éjjel-nappal csak azt tervezte, hogyan jusson vissza a Roxfortba, amiben muszáj volt segítenem neki. Tényleg vakon bíztam benne és követtem minden utasítását, mint valami pincsi kutya.

-- Fred – szóltam, mire a fiú a szemeimbe nézett. – Szerinted is szörnyű ember vagyok?

Pár másodpercre összevont szemmel gondolkodott, miközben a szája szélét rágta. Pislogott párat, majd megrázta a fejét.

-- Nem vagy az, csak szörnyű dolgok történnek veled, aminek nem szabadta így lenne – sóhajtott egy nagyot. – Abban se vagyok biztos, hogy volt normális gyerekkorod.

-- Én sem.

Halkan felnevetett, majd lecsavarta a tetejét valamilyen krémnek. Szürke színe volt és szappan illata, a dobozból halk pukkanások hallatszódtak, amiket az apró buborékok okoztak.

-- Ez egy kicsit csípni fog, de ettől majd gyorsan begyógyul, viszont egy ilyen sebet sose fog rendesen begyógyítani – magyarázta. – Mindig ott fog maradni egy heg. Valószínűleg jól olvasható lesz.

-- Gondolom erre ment ki apám...

-- Minden jel erre utal.

Kivett egy adag krémet, majd egy gyors mozdulattal végigkente a hátamon. Felszisszentem az égető érzés miatt, miközben a fiú finoman masszírozta bele a bőrömbe a szürke pasztát. Hosszú ujjai gyorsan mozogtak, mire finoman beharaptam az alsó ajkamat. Még mindig értettem, hogy miért viszonoztam azt a csókot harmadikban. A vörös megérezte, hogy nézem, erre ismét rám emelte a tekintetét.

-- Mi az?

-- Ne haragudj, csak... Mindegy...

-- Rendben – vonta meg a vállait, majd felállt az ágyról és eltette a sebkezelős cuccokat. – Csak, hogy tudd. Szerintem te is irtó jól nézek ki és én is szeretlek, még mindig. – ezzel felém nyújtotta a pólóját, mire meglepetten vettem el tőle.

Nehezen felültem, ahogy húzódott a seb ismét legördült egy könnycsepp az arcomon. A fiú megsimította az arcomat, majd segített felvenni a ruhadarabot.

-- Szeretnél pihenni? – kérdezte, mire heves bólogatásba kezdtem. – Rendben, akkor nem is zavarlak. Lent leszek – egy puszit nyomott a homlokomra, majd elhátrált tőlem.

*írói szemszög*

A vörös lassan behúzta a szobája ajtaját, miközben még egy utolsó pillantást vetett az ágyon kuporgó alakra. Nem érezte magát veszélyben a lány mellett, hisz négy éven keresztül egy iskolába jártak, bármikor meg tudta volna ölni, de nem tette. Ráadásul az előző évi ígérete, és a hátán világító seb miatt úgy gondolta, hogy ő más, mint az apja. Viszont tudta, hogy a család többi tagja nem ilyen megértő és elfogadó Ariával szemben. Ők nem ismerik őt, ezért érthető, hogy rettegnek attól, amitől a lány is menekül.