A leszármazott

Dumbledore

Mélyen lehajtott fejjel sétáltam a folyosókon három órával a történtek után. A szemeim fel voltak dagadva és fájtak, mintha kést szúrtak volna beléjük a sok sírástól. Egy új ruhában, frissen fürdötten sétáltam, de még mindig mocskosnak éreztem magamat. Minden tárgytól, ami hozzám ért összerándultam, mintha megütöttek volna.

Csak magamat hibáztattam a történtekért és ez szépen lassan kezdett felemészteni. Éreztem, hogy a szívemre helyezkedik egy súly, ami csak nyomta és nyomta úgy, hogy még a tüdőmből is kiszorította a levegőt. Erőtlenül löktem be a gyengélkedő ajtaját, ahol azonnal kiszúrtam egy elparavánozott ágyat, így hosszú léptekkel közelítettem meg.

Ahogy benéztem a paraván mögé, megláttam a szőkét, akinek a nyakától egy hosszú, vörös heg futott be mellkasáig szétnyitott orvosi ingjébe. Ujjaival az ágyneműt gyűrögette, miközben folyamatosan a hosszú heget méregette, és csak akkor nézett fel, mikor leültem mellé a székre és kézbe vettem a felém eső kézfejét.

-- Annyira szeretlek – suttogtam ujjaira, majd egy apró puszit nyomtam rájuk. – Sajnálom, az én hibám volt.

-- Kincsem – szólalt meg halk, rekedt hangon. – kérlek, ne tedd ezt magaddal...

-- A hangszálaidat is átvágta? – döbbentem le, ahogy beazonosítottam a helyüket és láttam, hogy a heg pont ott fekszik.

-- Madam Pomfrey összerakott. – sóhajtotta, mire nem bírtam ki és az első könnycseppek elindultak a szememből. – Ne sírj, kérlek!

-- Én... – a sírás olyan hirtelen kapott el, hogy alig volt időm eltakarni az arcomat. – Azt hittem... azt hittem elveszítelek téged! – zokogtam úgy, hogy majdnem leestem a székről, amin ültem.

Nem válaszolt, csak arrébb csúszott az ágyon mire felnéztem. A fiú maga mellé mutatott és még egy kedves mosolyt is elengedett. Lassan csúsztam be mellé, mire azonnal magához húzott, majd egy puszit nyomott a fejemre. Arcomat a vállába temettem és figyeltem a szíve megnyugtató dobolását.

-- Ma teszem meg – suttogta halkan, hogy senki se hallja. – Potter nem számít rá, hogy egyáltalán ébren vagyok.

-- Draco, hagyd, hogy én intézzem, ilyen állapotban nem mehetsz sehová! – tiltakoztam, mire a fiú sóhajtott egyet.

-- Ez az én feladatom, meg kell tennem... – homlokát az enyémnek támasztotta majd egy lassú puszit nyomott az orromra.

-- Képes leszel rá? – kérdeztem aggodalommal telve.

-- Azt hiszem – bólintott egy aprót. – Ha mégsem, lehet egy kérésem?

-- Persze – a torkom elszorult.

-- Kérlek, lépj tovább és ne sírj! – szólt, mire a szemeim újra megteltek könnyekkel. – Menj férjhez és legyenek gyerekeid!

-- Draco, tudod, hogy én nem lennék képes erre – szorítottam meg az ágyneműt, mire a fiú kinézett az ablakon.

-- Dehogynem, az ember gyorsan felejt.

Erre nem tudtam semmit sem mondani, valamilyen szinten igaza volt. Már nem is emlékeztem az első gyilkosságomra, pedig apám szerint egy halálfaló életében ez a legfontosabb mérföldkő. Bár lehet, hogy ő azért érzi így, mivel ő a szüleivel kezdte, azt azért elég nehéz elfelejteni.

-- Fáj még valamid? – szóltam, mire a fiú megrázta a fejét és egy apró csókot nyomott a számra, majd még egyet és még egyet.

-- Most már nem – suttogta mosolyogva, majd tovább csókolgatott.

-- Túlságosan beléd szerettem...

-- Azt hiszem én is – nevetett fel halkan, majd átölelt.

Éjfél táján a fiú felült az ágyon, majd lassan rá nehézkedett bizonytalan lábaira. Egy pálcasuhintással magára öltötte a ruháit, a válla fölött átnézett rám, mire én is kikeltem a meleg kis kuckóból. Magamhoz vettem a pálcámat, majd Dracohoz léptem.