A leszármazott

Éjjeli románc

Fred felém nyújtotta a kezét, mire tenyereinket egymásba csúsztattuk. Mosolyogva közel húzott magához, erre átöleltem és a fejemet mellkasának támasztottam. Sötét volt már, csak a Weasley házból világító fény jóvoltából láttam. Fred már pizsamában volt, ugyanis azt tervezte, hogy amíg én Dracoval beszélek, ő a szobájában fog dolgozni a találmányaikon George-dzsal. Meglepett, hogy egy szava nem volt ahhoz, hogy én Dracoval szándékozok találkozni. A vörös megpördült a tengelye körül, s éreztem a megszokott préselést. Behunytam a szemeimet, és csak akkor nyitottam ki, mikor már szilárd talajt éreztem a talpaim alatt.

Utáltam hopponálni, hányingerem volt tőle, ebből a szempontból jobb megoldást találtak maguknak a muglik. Ahogy földet értünk, az arcomat megcsapta a hűvös éjjeli szél, mire kellemesen végig borzongtam. Fred pár másodpercig tanácstalanul toporzékolt, majd végül egy puszit nyomott a fejemre és eltűnt. Egyedül maradtam a sötét mezőn, ami a hatalmas Malfoy-kúria előtt terült szét. Mikor itt töltöttem a nyarat, Dracoval lett egy helyünk, amit a siker tölgyének neveztük el. Ezt egy magas fa volt, amire nehezen lehetett felmászni, innen is kapta a nevét. 

Lassú léptekkel közelítettem meg az említett helyet. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam a világító feliratot, amit belevéstünk. A+D legjobb barátok örökre! 

Remegő ujjakkal simítottam végig a szövegen, s a szememből előtört az első könny. Homlokomat a fa törzsének döntöttem, a könnyeim egyre szaporábban hagyták el a szemeimet, miközben halk szipogásba kezdtem. 

Ha kívülről néztem volna az eseményeket, nem ismertem volna magamra. Gyenge voltam, az önbecsülésem a föld alatt volt, a testem pedig tele volt hegekkel, amiket az apám okozott, akiben pár hónappal ezelőtt még feltétel nélkül megbíztam. Összetörve zokogtam egy fánál, azért, mert a legjobb barátom utál, akkor, ott, úgy éreztem, hogy mindennek vége, nem maradt semmim.

-- Gondoltam, hogy sírni fogunk, de azt nem, hogy még az előtt, mielőtt meglátjuk egymást – jött egy hang mögülem, mire lassan megfordultam.

A szőke fiú sétált felém, méregzöld selyempizsamában. Haja makulátlan volt, mint mindig, szemei szürkén csillogtak. Egy dolog volt rajta, ami változott. Nem mosolygott, mikor rám nézett, a szemei fájdalommal teltek meg, ahogy végig nézett rajtam, amitől a szívem ismét elfacsarodott.

-- Én azt sem mertem volna elhinni, hogy egyáltalán megjelensz... – motyogtam, miközben elléptem a tölgytől. 

-- Legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy tudsz bocsánatot kérni.

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálok mindent, amit tettem. Szeretlek.

-- Nem hittem a szemeimnek, mikor kibontottam a levelet.

Hirtelen megtört bennem valami és konkrétan ordítva kezdtem zokogni. Szó nélkül Draco karjaiba vetettem magamat, mire olyan szorosan ölelt magához, mintha attól félne, hogy valaki elvesz tőle. Valószínűleg az elmúlt napok eseményei nőte túl a tűréshatáromat és csak egy valami nyújtott megnyugvást, egy bizonyos szőke fiú.

-- Ne haragudj rám – martam bele izmos hátába.

-- Nincsen semmi baj, ne sírj! – simogatta a hátamat.

-- De van baj! – néztem bele a szemeibe. – Elbasztam mindent! Az életem romokban van, az apám gyűlöl, én is őt, te is gyűlölsz, de én meg szeretlek! Mivel elbaszott az életem, ezért a bánatomat abba fojtom bele, hogy baszok az exemmel, mint holmi kurva!

-- Várj, Fred Weasley-vel dugsz? – vonta föl a szemöldökét.

-- Emiatt is gyűlölni fogsz, de már mindegy, mert mióta veled is lefeküdtem, talán álmomban is képes lennél megfojtani!