A leszármazott

A lány, két vörös és egy féltékeny szöszi

Másnap reggel kellemesen ébredtem. Nem fájt semmim és kipihentnek éreztem magamat. Sóhajtva ültem fel, majd a széken fekvő ruhákra néztem, amin egy lapocska ült.

„Nyáron volt már rajtad. Kicsit nagy, de nem fogja nyomni a sebedet.

- D."

A papír alatt a fiú melegítője és egy póló feküdt. Az utóbbi sem az én tulajdonomban állt, mire elmosolyodtam. Lassan leereszkedtem az ágyról, majd a ruhákat felnyalábolva a paraván mögé léptem. Lassan mozogtam, mert minden mozdulat egy iszonyatosan erős fájdalom-hullámot vont maga után, így a mozgás kicsit nehézkesnek bizonyult.

Mikor végre rajtam volt minden ruha, bevettem a fájdalomcsillapítókat, majd az órára néztem, ami fél kilencet mutatott. A vonat tízkor indult a peronról, így arra a megállapításra jutottam, hogy nem lesz időm reggelizni. Sóhajtottam egyet, összeszedtem a cuccaimat, majd megcéloztam a kijáratot.

A mozgásomon látszódott, hogy valami nincs rendben, de más jelét nem mutattam annak, hogy sérült vagyok. Nem engedtem meg magamnak, hogy bárki lássa a gyengeségemet. Még a fülemben csengtek apám szavai, amiket körülbelül hétéves koromban mondott nekem: „Törött lábbal is fuss, ha kimutatod a fájdalmat és a gyengeséget, elkönyvelheted a vesztedet!"

A folyosók teljesen ki voltak ürülve, ebből arra következtettem, hogy Dumbledore valami rendkívüli megbeszélést hívott össze. Ezt az is alátámasztotta, hogy mikor elhaladtam a nagyterem előtt, éppen az egész iskola Harry nevét harsogva tapsolt.

Sóhajtva ültem fel egy hintóra, majd mikor elindult, visszanéztem a hatalmas kastélyra. A bent ülők nem is sejtik, hogy mekkora háború közeleg. Apám most is csak percekre volt attól, hogy testet öltsön és újrakezdjen mindent, amit tizenegy éve félbehagyott. Nem is maga a háború fogalma rémiszt meg, hanem az, hogy nem tudom megvédeni azokat, akiket szeretek. Draco, Pansy, Blaise... Tán még a szüleik se gyanítják, hogy a gyerekeik egy kegyetlen világ felépítéséhez lesznek alapanyagok.

Sose tűnődtem el azon, hogy mi lesz akkor, mikor apám újra hatalomra tör, mert el fog jönni ez a pillanat, érzem. Érdekes módon, ez nem büszkeséggel, hanem félelemmel tölt el. Félek attól, hogy tán engem is fel szándékozik majd használni. Félek attól, hogy Draco undorodni fog attól, aki valójában vagyok. A nevemtől, a posztomtól, az életemtől, mert most akárhogyan is nézzük, ennek az egésznek tettem fel az életemet. Nekem már nincs semerre sem menekülő út. Apám kegyetlenül át fog gázolni az tinédzserkoromon, talán még a felnőttkorom egy részén is.

Mit fog rólam gondolni a gyerekem? Mit fog gondolni a nagyapjáról? Hogy hősök vagyunk? Tán azt, hogy a varázslónép legnagyobb árulói és gyilkosai? Érdekes felvetés. Egyáltalán lesz valaha rendes férjem vagy apám ezt is intézi helyettem és hozzá ad valamelyik gazdagabb halálfaló gyerekéhez? Például Dracohoz. Az apám nézetei szerint, csakis ő lenne megfelelő. Aria Lyra Malfoy. Nem is hangzik olyan rosszul.

A gondolataim tovább cikáznak oda, hogy vajon mennyire sérültek a szerveim Harry szúrása következtében. Vajon lehet valaha gyerekem? Elvileg a méhem lentebb fekszik, mint ahol szúrt, de mi van, ha mégsem? Még egy pont, amit hozzáadhatok a képzeletbeli „Miért neheztelek Harry Potterre" listához. A gondolattól elmosolyodok, majd észreveszem, hogy a hintó lelassult, majd megállt.

-- Hölgyem! – a hangra összerezzenek, majd meglátom, hogy egy kéz nyúl felém. Lassan a kéz tulajdonosára nézek, majd elmosolyodok.

-- Hogy kerülsz ide? – tenyeremet a tenyerébe csúsztattam, majd lesegített a hintóról.

-- Úgy gondoltam, hogy elköszönök a legjobb barátomtól, ha már egész nyárra lelép. – vonta meg a vállait, mire felnevettem.

-- Azért csak rád nézek majd, hogy bírod nélkülem.