A leszármazott

A sötét jegy

 Pár nappal később ismét a tárgyalóban álltunk egymás mellett, mint egy jól nevelt óvodás csoport. Éppen a megjelölésünkre vártunk. Az elmúlt napok zavarosan teltek. Nekünk kellett eltűntetnünk a holttestet, aminek az lett a vége, hogy egy rét közepén ordítottunk egymással a gyorsan előtörő feszültség miatt, ami felgyülemlett bennünk az elmúlt órák alatt. Ha Blaise nem fog vissza minket, Pansyvel megtéptük volna egymást. A lány tömör véleménye az volt rólam, hogy olyan vagyok, mint egy pincsi, engedelmesen követek minden utasítást, amit apám kiad nekem.

Valószínűleg az idegrendszerem kezdte feladni a szolgálatot, mert egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy apám arcába ordítsam a szűzhártyám szörnyű halálát és a tömör véleményemet róla, ami kimerült a pszichopata, önimádó seggfejben.

Már három nappal a beavatásunk előtt kihirdetésre került, hogy a karunkra kerül a sötétjegy, így az elmúlt hetet a barátaim nálunk töltötték. Pansynek rendszeresen rémálmai voltak, így eléggé kimerültek voltunk mind a hárman. Sokszor megesett, hogy a néma éjszakát velőtrázó sikoltás töltötte meg, ilyenkor általában ijedelmemben ráestem a földön alvó Blaisere. Rekordnak számított, ha végig tudtunk aludni egy éjszakát megszakítások nélkül.

Üveges tekintettel bámultunk a földön tekergő Naginire, aki idegesen sziszegve követte gazdáját. Voldemort előttünk sétált izgatottan fel, s alá, miközben a Malfoyokat vártuk. Legalábbis a két felnőttet. Apám végérvényesen kijelentette, hogy csupán jövő évben állítja csatlósának Dracot is, ami némi megnyugtatást hozott számomra.

A tárgyaló ajtaja nyílt és két szőke ember lépett be rajta. Narcissa úgy szorította férje karját, hogy elfehéredtek az ujjai, míg a másik arca fájdalmas fintorba torzult. Gyorsan leültek a helyükre, mikor végre a nő hajlandó volt elengedni Luciust, aki elkezdte dörzsölgetni fájó végtagját. Pansy belekarolt a mellette álló Blaisebe, aki egy apró puszit nyomott a lány homlokára. Láttam rajtuk, hogy rettegnek, no, nem mintha én nem féltem volna, viszont valahogy mégis nyugtatólak hatott rám az, hogy valószínűleg a saját apám nem akar a föld alatt látni – egyenlőre.

-- Nos, most, hogy mindenki megérkezett – szólt az apám. –, végre elkezdhetjük! – a hangjában különleges változást fedeztem fel. Keveredett az izgalom a boldogsággal, amit elég morbidnak találtam. – Aria! – hangzott fel a nevem. – Gyere, legyél te az első! – azt hittem egy percre, hogy elkezd majd tapsikolni, viszont - nagy bánatomra - nem tett ilyet.

A lábaimat nehezen bírtam mozgásra, viszont valahogy odakeveredtem az apám elé, aki vigyorogva nézett a szemeimbe. A szám egy undorordó fintorba akart húzódni, ám megakadályoztam. Az előttem álló újonnan szerzett pálcáját forgatta az ujjai között, amit éppenséggel Féregfarktól szedett el.

-- Tűrd fel az ingedet! – noszogatott, mire eleget tettem a kérésének.

Erősen megmarkolta a karomat, mire meglepődtem. Olyan erővel szorított, hogy azt hittel eltöri a csontjaimat. Pálcája végét hozzáérintette csupasz bőrömhöz, majd valamit morgott az orra alatt és felvillant egy zöld fény. Más volt, mint a gyilkos átoknál. Tompább volt nála és ez igen gyorsan a bőröm alá kúszott, amit éreztem is. Az érzés megközelítette a cruciatust, olyan volt, mintha a bőröm alá nyúltak volna és elkezdték volna erőszakkal fölfeszíteni.

Ne sikíts! Kibírod!

Éles körmeimmel a combomba martam, miközben összeszorítottam a fogamat. A fájdalom úgy terjedt végig a testemben, mint egy vírus. Nem segített a helyzeten, hogy legalább harminc ember nézte a reakciómat, így nem adhattam a fájdalomra utaló jeleket. Apám mélyen a szemeimbe nézett, majd elvette a karomtól a pálcát. Ahogy lenéztem, megláttam az alkaromon világító sötét jegyet. A tintája még folyt be a bőröm alá, így a jegy ide-oda mozgott. Voldemort szélesen elvigyorodott, majd rám mutatott.