A leszármazott

Ennyi jutott nekünk?

Hosszú lépetekkel szeltem keresztül a folyosókat, miközben a szitkozódó festményeket hallgattam és gondolkoztam. Apám talán ezért átkozta meg az anyámat, hogy elveszítse az erejét. Most meg attól fél, hogy esetleg bosszút áll. Ha a horcrux elpusztul, akkor az anyám kedvére kínozhatja apámat, míg az ki nem készül teljesen. Tizenhat évnyi szenvedést kell neki visszaadnia, ha egyszer találkoznak, ott lesz nagy kurvázás és egymás felmenőinek az emlegetése. Korán sem volt biztos, hogy én örököltem a tulajdonságok, fekete hajat és zöld szemet apám felől is örökölhettem, még ha úgy is nézek ki, mint ahogy a mellékelt ábra mutatta.

Magamba roskadva huppantam le a központi lépcső legfelsőbb fokára, majd a tenyerembe temettem az arcomat. Nem pont a hallban kellett volna szétesnem, de megtörtént. A könnyeim csak úgy megindultak a könnyeim, hogy még csak egy mély levegőt se tudtam venni. Kijött minden, az, hogy megsérültem, a menekülés a minisztériumban, Draco elvesztése egy másodperc töredéke alatt és az, hogy meg kellett kínoznom. Alig jutottam levegőhöz, a mellkasomra mintha egy hatalmas súly nehezedett volna. Azt hittem, hogy a lépcsőn gubbasztva fogok megfulladni. Talán Draconak igaza volt és nincsen számunkra remény... Első szerelem és semmi több...

Lihegtem, mint valami kutya, ahogy próbáltam levegőhöz jutni, sikertelenül. Zokogtam, csak úgy zengett tőlem a csendes ház. Olyan jól esett volna Dracotól most egy ölelés vagy egy szó, de ő bent feküdt ájultan, sebekkel tűzdelve, miattam.

Léptek zaja törte meg a csendes éjszakát, de nem érdekelt, hogy ki az. Úgy bömböltem tovább, mint egy gyerek. Az se kavart volna fel túlságosan, ha apám jelenik meg az egyik sarokból, voltam olyan állapotban, hogy talán a nyakába ugrottam volna, mert szükségem volt egy vállra, amibe sírhatok. Mikor a jövevény leült mellém és megcsapott az illata, felnéztem.

-- Mi bánt, kölyök? – karolt át Augustus, mire rá dőltem a vállára.

-- Mindig is azt hittem, legalább egy kicsit, hogy van beleszólásom az itteni dolgokba az apám miatt, de nincs... – hüppögtem. – Ugyan olyan vagyok apám szemében, mint a többiek. Nem vagyok különleges, nem vagyok tisztelendő, nem vagyok senki sem, maximum egy idióta.

-- Hatalmas nyomás van rajtad Malfoy és az apád miatt, nem csoda, hogy kiborultál.

-- Apám nem fog örülni, ha megtudja azt, hogy ahelyett, hogy neki szorgoskodnál, itt öntöd belém a lelket, hogy ne ugorjak fejest a betonba...

-- Éppenséggel, ő küldött – tette hozzá, mire a döbbenettől sírni is elfelejtettem.

-- Miért?

-- Zeng tőled a ház, úgy érezte kicsit elvetette a sulykot, hogyha már te is ennyire kiakadtál.

-- Apám? – vontam föl a szemöldökömet, mire a férfi bólintott. – Voldemort? – bólintás. – A sötét nagyúr?

-- Igen! – sóhajtott. – Miért hiszed olyan nehezen el, hogy szeret téged?

-- Megkínoztatta velem a szerelmemet! – nevettem fel hisztérikusan.

-- Néha érdekesen mutatja ki a törődését, ez való igaz – ismerte be. –, de csak azt akarja, hogy mindenkinél erősebb legyél.

-- Jó módszerei vannak, így inkább senkihez sem fogok kötődni ás akkor nem lesz unoka, amit annyira akar...

-- Majd Malfoy rak beléd párat – vonta meg a vállait, mire lefagytam. – Miért, talán nem töcskölt meg? – nézett rám komoly arccal. – Ha azt mered mondani, hogy nem, akkor kijelentem, hogy hazug vagy!

-- Vigyázz magadra, Augustus! – morogtam az orrom alatt. – Attól még, hogy csak tíz évvel – leginkább húsz – vagy idősebb, nem ad rá jogosultságot, hogy ilyenekről beszélj velem, mert...