A leszármazott

Az esküvő

-- Draco ott volt? – kérdeztem, Bill és Fleur esküvőjének napján, mikor már mindenkiben lezajlottak a történtek.

-- Nem tudom – válaszolta Fred, majd a többiekre nézett, akik szintúgy csak a fejüket rázták.

-- Apám nem ölhette meg – támaszkodtam meg a pulton, miközben meleg könnyek távoztak a szememből. – Az ő pálcája által halt meg Dumbledore, ha apám ellenőrizte megtalálta rajta a gyilkos átkot. Nem halhatott meg! – dühömben a pult aljába rúgtam, majd idegesen letöröltem a könnyeket a szemeimről.

-- Biztosan életben van! – mosolygott kedvesen Hermione, mire egy aprót bólintottam.

Aznap délután három órakor Harry, Ron, Fred, én és George a gyümölcsöskertben ácsorogtunk a nagy, fehér sátor bejáratánál, és vártuk a vendégeket. Harry nem sokkal korábban megivott egy nagy adag Százfűlé-főzetet, aminek következtében külsőre átalakult a közeli falu, Widra St. Capdel egyik lakójává, egy vörös hajú muglifiúvá, akitől Fred korábban begyűjtő bűbájjal hajszálakat lopott.

Szerepe szerint ő volt „Barny, a távoli unokatestvér", a népes Weasley-rokonság egy ritkán látott tagja. A négy fiú és én az ülésrend egy-egy példányát szorongattuk, hogy annak segítségével a helyükre kísérhessük a vendégeket. Egy órával korábban egy csapat fehér taláros pincér, valamint aranyló kabátba bújt zenészek érkeztek az Odúba, ők most a sátortól nem messze, egy fa alatt üldögéltek, gomolygó kék pipafüst jelezte, hogy hol.

A hátunk mögött a sátorban egy hosszú, bíborpiros szőnyeg két oldalán több sorba rendezve megannyi karcsú lábú aranyszék állt. A sátor tartórúdjait fehér és arany virágok fonták körül, s a fölé a hely fölé, ahol Bill és Fleur majd hitvesi hűséget esküsznek egymásnak, Fred és George egy hatalmas csokor arany léggömböt akasztott föl.

-- Ha én egyszer megnősülök – szólt a nyakát szellőztetve Fred – , biztos nem fogok ekkora felhajtást csinálni. Mindenki olyan ruhában jöhet majd, amilyenben akar, anyát pedig az esküvő idejére sóbálvánnyá változtatom.

-- Ma délelőtt még egész normális volt – jegyezte meg George. – Egy kicsit pityergett ugyan, hogy miért nincs itt Percy, pedig kinek hiányzik az a tetű? Szent szalamandra, kössétek fel a talárt, jönnek!

Az udvar távoli kapuján túl sorban egymás után tarka alakok tűntek fel a semmiből. Perceken át gyűltek és gyűltek az érkezők, aztán oszlopba rendeződtek, és kígyózó menetben elindultak a kerten át a gyümölcsösben álló sátor felé. A boszorkányok süvegét egzotikus virágok és megbűvölt, verdeső madárkák díszítették, nem egy varázsló pedig csillogó drágakövekkel ékes nyakkendőben feszített.

Ahogy a násznép közeledett, vidám zsivajuk lassan elnyomta a méhek zümmögését. George a nyakát nyújtogatva fürkészte a közeledő társaságot.

-- Szuper, látom, eljött pár véla-unokatestvér – állapította meg. – Szegények nem ismerik az angol szokásokat, muszáj lesz felkarolnom őket...

-- Szemfületlen vagy te ahhoz – mondta Fred, azzal fürgén megkerülte a menet élén haladó középkorú boszorkányokat. – Permettez-moi, hogy én vous assiste – szólított meg két csinos francia lányt, akik némi kuncogás után engedték is, hogy Fred bekísérje őket a sátorba.

George-nak így a középkorú boszorkányok maradtak, Ronnak, apja minisztériumi kollégája, Perkins jutott, Harry pedig egy nagyothalló öreg házaspárt vezetett a helyére. Én pedig csak álltam és illedelmesen mosolyogtam, miközben vörös hajamat tapogattam, amit egy egyszerű bűbájjal festettem be, hogy senki se ismerje fel az „eltűnt lány"-t.