A leszármazott

Otthon, édes otthon

A tüdőmet hirtelenjében töltötte meg az éltető oxigén, mire zihálva próbáltam egyre többet bevinni a szervezetembe. A fejem hasogatott, fekete hajam tincsekbe összeállt megalvadt vérem miatt, viszont a padlón még mindig csak gyűlt piros, testemből származő nedv. Jéghideg kövön feküdtem, ami miatt reszketni kezdtem. Fogalmam se volt róla, hogy meddig voltam eszméletlen vagy, hogy hol is vagyok pontosan, de nem ezt tartottam a legégetőbb problémámnak. Bárhová néztem, csak a sötét falakat láttam, sehol sem véltem felfedezni egy szőke hajzuhatagot. Megpróbáltam feltápászkodni, de sajgó tagjaim ezt megakadájozták.

Talán az Azkabanban vagyok?

Az apró helyiség valóban hasonlított az Azkaban celláihoz, de onnan jöttem rá, hogy nem ott vagyok, mikor lenéztem a testemre. Ugyan abban a ruhában voltam, mint amiben eljöttem a Roxfortból, tehát az egyenruhámban. A Mardekár jelvénye most vörösre színeződve állt a bal mellemen. Arra jutottam, hogy nem is halhattam meg. A pokol tüze is kegyesebb lenne, mint ez a hely. Abban már biztos voltam, hogy valamilyen cellában ülök.

Léptek zaja töltötte be a barátságtalan némaságot, a pálcám után matattam, de nem volt a zsebemben. A cipőkopogás egyre csak közeledett, mire behúzódtam a sarokba, hogy vész esetén tudjak rúgdalózni.

Ha bármi történne velem, senki sem szerezne róla tudomást. Senki sem tudja, hogy elszöktünk a Roxfortból.

Hirtelen kitárult a cella ajtaja és egy koromfeketébe öltözött férfi lépett be rajta. Rabastan Lestrange megvető tekintetével találkoztam, mire realizálta, hogy vagy otthon, vagy a Malfoy-kúriában vagyok.

-- Rég láttalak, Aria! – köszönt barátságtalanul, mire elfintorodtam.

-- Nem tett jót neked az Azkaban, Rabastan! – feleltem, mire a férfi beletúrt fekete hajába.

-- Még így is szebb vagyok a bátyámnál!

-- Ne bízd el magad! – a körülményekhez képest örültem Rabastannak.

Évekig ő volt a példaképem. Kicsiként elhatároztam, hogy olyan kegyetlen halálfaló leszek, mint ő. Érdekes, hogy a példaképeink attól dőlnek el, hogy milyen nevelést abban a korban, mikor az agy a leginkább fejlődik. Nekem életcélom volt sokáig, hogy kegyetlen gyilkos legyek, akitől mindenki retteg. Ma már nem tudom magam elképzelni apám helyén. Régen imádtam, hogy A leszármazott-nak nevezett, de ha most meghallanám, szerintem a gyomrom felmondaná a szolgálatot és pulzálva adna ki magából mindent.

Gyűlöltem azt is ha azt mondták, hogy apám lánya vagyok. Soha, semmiben sem hasonlítottunk, csak a vér köt minket össze, meg a hollófekete haj. Ám az ma már minden második embernek van. Ha nem az apám nyer a háborúban, minden fekete hajú ember átt fogja festettni a haját. Én is gondolkoztam ezen. Jól mutatnék barbi rózsaszín hajjal?

A gondolatmenetemet Rabastan erős kezei a karomon szűntették meg. Olyan hirtelen rántott álló helyzetbe, hogy még sikkantani is elfelejtettem. A férfi lelökte rólam a taláromat, majd elmormolt egy Finite Incantatem-et. A fekete tetoválás átütött hófehér ingemen, amitől akaratlanul is megremegtem. Lassan egy éve nem láttam ezt a förtelmet, de nem is akartam.

-- Hol van Draco? – kérdeztem a férfitól, aki megvonta a vállát.

-- Azt hiszem a tárgyalóban, legalábbis ott láttam utoljára. – mondta miközben kifelé terelgetett a börtönrészből. – Apád tombol...

-- Az ott fent nem az apám, ő meghalt évekkel ezelőtt. Azt a férfit nem ismerem, aki most.

-- Szeret téged!