Naruto oc × Shikamaru

Újra otthon

-Oh elnézést! Rossz szoba-....
Yama légzése felgyorsult, és egész testében remegni kezdett.
Cho megérezte a veszélyt, próbált kitalálni valamit, de hirtelen semmi jó ötlete nem támadt.
Daichi sensei megtorpant.
Pár pillanatig csak nézték egymást.
Daichi sensei beljebb lépett, és mögötte az ajtó becsukódott.
-Elnézést, ő még kábult állapotban van! -mondta Cho, és elkezdte kezét Yama arca előtt rázni, mivel az nem reagált semmit, mosolyogva kijelentette, hogy tényleg rossz szobába jött, és hogy a lánynak még pihennie kell.
-Látja? Teljesen bamba! Tényleg rossz szobába jött, szóval.... kérem....
-Y-....-dadogott Daichi sensei, aki nem hallgatott Chora.
Yama érezte hogy lelke teljesen elszáll testéből. Látta mit akar Cho elérni, de nem volt ereje, hogy csatlakozzon a színjátékhoz.
A rohadt élet, a rohadt élet, m-...mit tegyek? -gondolta, de érezte hogy elég közel van az ájuláshoz.
Üveges szemmel bámult Daichi senseire, ahogy a másik fél is rá.
Cho nem tudott mit tenni, elcsendesedett, és csak ült az ágyán, figyelte az eseményeket.
-Te.... -kezdte el Daichi sensei.
Yama érezte hogy nyakán szorul a hurok, és a sensei most felelősségre fogja vonni, de ez valahogy nem így történt.
A sensei közelebb futott, és melegen megölelte tanítványát.
-Te tudod mekkora hülyeséget csináltál? -szipogta a sensei, könnyeiben úszva.
-Sensei.... -sírt már Yama is, miközben Cho már popcornt vett elő, úgy figyelte ezt a szívszorító drámát.
-Soha többé ne hagyj el....
-Sajnálom sensei, de ezt nem ígérhetem meg. -konolyodott el Yama.
Daichi sensei elvált tőle és kérdő tekintettel nézte tanítványát.
-Hogy...?
-Megmondtam a levelemben. Szívből gyűlölöm ezt a helyet, és csak azért vagyok itt, mert hűséges társam idehozott, hogy ne haljak bele a méregbe.
-Azt akarod mondani, hogy csak azért vagy itt, hogy Tsunade úrnő megmentsen, aztán csak úgy újra elmenj.
Yama belátta hogy ez így nem fer, és szeme egészen könnybe lábadt, és azt mondta.
-Nem tudom ezt tovább csinálni sensei....
-Megértelek, de hidd el, ha apád még élne, ő sem akarná hogy szökött ninja legyél.
Yama erre a kijelentésre teljesen maga alá süllyedt. Lehajtott fejjel beledőlt Daichi sensei ölébe, és úgy sírt, mint egy újszülött kisbaba.
Cho már bekönnyezett ezen a szomorú előadáson amit nézett.
Daichi sensei miközben simogatta Yama hátát, Cho felé fordult.
-És... neked köszönhetem, hogy egyetlen tanítványom visszatért hozzám.
-Öhhmmm.... igen....
-Mindent nagyon köszönök neked. Nem tudom hogy tudnám ezt mind visszafizetni neked.
-Oooh, nem kell...!!! Már annak örülök, hogy láthatom Yamát tényleg boldognak. Egész végig, amíg távol voltunk, csak önt meg még két fiút emlegetett. Látszott rajta mennyire összetört egyszer, amikor meg kellett válnia önöktől....
-Hát, az nekem is nehéz volt. Viszont, akkor hadd köszöntselek benneteket, leginkább Yamát. Köszöntelek benneteket otthon!
-Köszönjük Daichi s-... úr?
-Nyugodtan szólíts senseinek, mert mostmár tudom hogyan fogom ezt mind neked meghálálni.
-Oh... tényleg?
-Te leszel Yama csapattársa!
-Ooooh! Akkor mehetek végre küldetésekre!!! -kiáltott fel lelkesen Cho.
-Várj, te még nem...
-Nem vagyok ninja. Én nem akadémián tanultam meg azt amit ma tudok. És erre büszke vagyok. Minden álmom volt egyszer egy küldetésen résztvenni, csak nem tartozom semmiféle nagyobb faluhoz, és nagyjából egyedül nőttem fel.
Semmi esélyem nem volt egyszer egy csapatban küldetéseken együtt dolgozni.
-És ezt eddig nekem nem mondtad el. -mondta Yama még mindig Daichi sensei kabátjába nyomva az arcát.
-Hát.... ez volt az én legmélyebb titkom. Mindig is ninja akartam lenni, de amikor meghalt mindenkim, bosszúra adtam a fejem.
-Értem. Tetszel te nekem fiam. Hogy hívnak?
-Nem érdekes.....
-Mi az hogy nem érdekes?
-Hát..... -mondta Cho, közben segítség kérő, kétségbeesett tekintettel nézve Yamát. A lány felült és felfedezte mit akar Cho, de jelen helyzetben nagyjából semmit sem tudott tenni, azon kívül hogy Chonak ál nevet rögtönöz.
-Öhhh, sensei!! Az ő neve..... Fu- ....
Fumiko Cho.
-Fumiko? Ez a név annyira hasonlít az egyik ninja társamére. Fuyuki Minoyára.
Cho szeme lángbaborult, ezért megint Yamának kellett cselekednie, hogy Daichi senseinek ne tűnjenek fel Cho arcán tükröződő érzelmek.
-Lehetséges, de nem ismerjük azt a ninját.... nézze sensei! -mondta Yama és nehezen de felpattant az ágyból, és beugrott Cho elé, hogy Daichi sensei ne lássa a fiút.
-Már simán fel tudok állni! -füllentett.
-Azt örömmel látom.
-Hi hiii..... ugye milyen jó...?
-Igen...?
Ekkor Yama már kínosan kezdte érezni magát, és valahogy figyelmeztetnie kellett Chot, hogy nyugodjon meg.
-Látja sensei? Már pörögni is tudok! -mondta Yama, és tényleg megpördült, de közben arconvágta Chot, figyelmeztetés céljából.
-Én megyek, és megmosom az arcom. -mondta Cho, és kisétált a mosdóba.
Yama megnyugodva felsóhajtott, mert végre sikerült eltűntetnie Chot a szobából.
-És most mi lesz sensei? -folytatta.
-Semmi. Jelzem Tsunade úrnőnek hogy visszatértél, aztán megkérem hogy csak bízzanak rám, ne félj, pár nap múlva már küldetésekre is fognak küldeni, csak meg kell mutatnunk a barátoddal együtt, hogy jó csapatot fogunk együtt alkotni.
-Jó csapatot.... -mondta a lány halkan, és közben eszébe jutottak a régi emlékek, a Daichi senseijel végigcsinált jobbnál jobb küldetések, szép emlékek, és ezúttal elgatározta, hogy soha többé nem hagyja cserben Daichi senseit.
-Bocsánat, sensei... -mondta aztán halk, bűnbánó hangon.
-Hm? Miért?
-Mert cserben hagytam.
-Én már rég megbocsájtottam. Soha nem haragudtam rád ezért, mert megértem miért tetted. Csak ami azt illeti, rohadtul féltettelek....
Yama szélesen elmosolyodott.
-Régen láttalak már mosolyogni. Sőt, alig emlékszem ilyenre.
-Mostmár fog sensei! Innentől soha többé nem hagyom cserben! -mosolygott a lány boldogan.
Ezek után a sensei elment Tsunade úrnőhöz, Cho és Yama meg kimentek az utcákra, hogy új ninja ruhát készítsenek maguknak.
-De én nem tudok...
-Majd én segítek. -mondta Yama mosolyogva.
-Most miért mosolyogsz annyit? Eddig alig csináltál ilyet.
-Én? Boldog vagyok. Rájöttem, hogy nem volt a legjobb választás elmenni innen, mert a seb ami a szívemet még régen érte, az csak még mélyebb lett, de most valamiért, hogy újra itt vagyok, jobban érzem magam. Mintha belül egész eddig tudtam volna, hogy én ide tartozom.
-Tényleg?
-Aha!
-Én is boldog vagyok..... csak félek.
-Félsz?
-Igen. Itt van valahol, akárhol a nővérem. És még ha álnevem is van, ő felismer.
-Azt a rohadékot majd elintézzük. Bár, nem tudom hogyan.
-Én sem... de most inkább koncentráljunk a ruha válsárlásra.
-Oké.
Ezután befutottak egy ruha boltba. Yama vett egy ujjatlan szoros pólót, egy anyagot, amit a derekára kötött, egy nagyon rövid nadrágot, egy tiszta fekete, minkét oldalt végig kivágott szoknyát, és egy kockás harisnyát.
-Nemsokára 15 leszek. Ez lesz az új ruhám. -mondta Yama új ruháit magáhozölelve.
-Ahhhhjjj, már csak én nem tudok dönteni. -idegeskedett Cho.
Yama nevetésben tört ki látva társa szerencsétlenkedését, ezután úgy döntött segít neki keresni.
-Ez?
-Nem.
-Hmm... akkor ez?
-Nem.
-Ahjj, és ez?!
-Nem!
-Ugghhhhh akkor ez!
-Hmm.... ez jó....
-Tényleg?
-Igen.
-Véégre! Azt hittem már sosem végzünk!
-Mondjuk legyen ezzel a sötétszürke rövidnadrággal... szerinted? -nézegette Cho a már a nadrágogat.
-Szerintem jó lesz.
-Akkor fizessünk. -mondta Cho, aztán kifizették a cuccokat, közben az eladós közölte velük, hogy a próbafülkében felvehetik a ruhákat.
-Rendben! Akkor már most ebben a ruhában tündökölhetünk az utcán! -lelkesedett Yama.
Pár perc múlva, mindketten készen álltak.
Yama ruhája: