Naruto oc × Shikamaru

Az első edzés

Amikor Cho felébredt, automatikusan ment át Yamához, hogy megnézze jól van-e, de az ajtó zárva volt, és senki sem válaszolt bentről.
Mit csinálhat? -gondolta Cho, amikor felugrott a ház tetejére, aztán lábába koncentrálva a chakráját, lesétált a ház másik oldalán, hogy betudjon nézni az ablakon. Senki sem volt bennt.
-Nézze meg az ember! Itt hagyott.
Közben Yama már úton volt Inoék boltja felé, bocsánat kérés céljából.
Út közben észrevett egy  ajándékboltot. 
-Talán, könnyebben megbocsájtana... -suttogta, miközben besétált a boltba.
Mindenféle agyondíszített ajándékdobozok voltak a bolt egyik részén, a másik részén meg csokik, cukorkák, virágok, füzetek, minden amit az ember ajándékba adhat.
Először körbenézett, mit tegyen a dobozba.
A választása egy epres csoki volt, és egy szív alakú sütemény, amire nagy betűkkel fel volt írva, "bocsáss meg nekem!"
Ez jó lesz. -gondolta, aztán elindult a dobozok felé. Nem tetszettek neki az ilyen-olyan csicsás dobozok, ezért megkérdezte az eladóst:
-Elnézést! Van olyan doboz, ami egy kicsit... szerényebben van díszítve...?
-Igen, van! -mondta az eladós, és valahol a bolt legvégén, mutatott Yamának egy dobozt, aminek a fedele világos zöld volt, az alja babarózsaszín, és a dobozka fedelét egy nagy fehér kamélia díszítette.
-Milyen gyönyörű! Ez jó lesz!
Fizetés után, belerakta az összes ajándékot, és tovább haladt Ino felé.
Út közben egész végig azon törte a fejét, mit mondd majd Inonak?
Annyi nem elég, hogy bocs. Valami bővebb mondanivalóval kéne odaállítania, vagy Ino sosem bocsát meg.
Tehát. Gondoljuk át...
Szia Ino!.... nehogy már csak eddig jussak el! Na! Újra.
Szia Ino! Tudod.... visszatértem Konohába. És... akkor, amikor utánam jöttetek, és én hasbavágtalak, azt nagyon megbántam... kérlek bocsáss meg!  Hmm..... ez jó lesz! Valamit csak összehozok. -gondolta, miközben eljött a nagy pillanat, ott állt Inoék boltja előtt.
Pár másodpercbe tellett rávennie magát, hogy bekopogjon.
Megtette, és Ino, aki éppen locsolt valamit, felnézett, és kisétált Yama elé.
-Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben? -mosolygott Ino, és fel sem tűnt neki kivel áll szemben.
-Ino...
A lány végre ránézett.
-Yama?
-Igen...
-Megváltoztál.
-Lehet... de most had mondjam miért jöttem. Tehát, Ino. Én.... sajnálom azt amit tettem még akkor.
-Mit?
-Hát... hasbavágtalak.
-Ja! Már szinte el is felejtettem.
-Kérlek, bocsáss meg.
-Hm.... az eléggé fájt, ugye tudod?
Yama halgatott.
-De.... nem számít, megbocsájtok!
Yama megörült, de ezt semmi arckifejezéssel sem mutatta.
Meghajolt, és megköszönte, aztán felugrott, és pár pillanat alatt eltűnt a házak között.
Ino ekkor vette észre, a földön álló kis ajándékot.
-Ez meg mi? -vette fel a földről.
-Bocsáss meg nekem? Ezt biztos Yama hagyta itt. És egy csoki. Rendes tőle. -mondta magában, de még valami elintézni valója volt Yamával, gyorsan bevitte a dobozt meg a kannát a boltba, levette a köpenyét, és a házak tetején Yama után kezdett ugrálni.
A messziben látta, de nem tudta beérni, amíg utána nem kiáltott.
-Yama!!!
A lány megállt az egyik tetőn, és visszanézett.
Oh, ne már! Azt hittem már végre leráztam! -gondolta, közben várva hogy Ino odaérjen.
-Elhúztál, amikor még nekem is mondanivalóm volt neked. -mondta Ino lihegve.
-Mit szeretnél?
-Hát.... meglepett hogy nem lepődtem meg annyira, amikor megláttalak, nem?
-De... egy kicsit.
-Szerinted miért?
Yama felsóhajtott.
-Fogalmam sincs.
-Beszéltem Shikamaruval.
Yama szeme elkerekedett, már most tudta mire megy ki a játék.
-Kicsit sem érdekel.
-Kérlek hallgass meg!
-Várok.
-Shimamaru tegnap este beállított hozzám. Alig tudtam lenyugtatni.
Nagyon megbánta amit tett. Kérte hogy ezt mondjam el neked valamikor, mert fél hogy őt nem fogod meghalgatni.
-Senki szájából nem érdekel hogy érez Shikamaru. Megmondta mit gondol rólam és a clanomról, hiszen én megírtam neki a levelemben hogy szerettem. Nekem ennyi elég volt. Eleget mondott.
-De...
-Ezzel ne gyertek mégegyszer, mert nem érdekel! -mondta Yama, aztán leugrott a házról.
Ino nézte egy darabig, ahogy eltávolodik. Bűntudata volt, hogy nem tudott segíteni barátján, és talán még Yamát is megbántotta.
Ezután Shikamaruhoz ment, és elmondott mindent úgy, ahogy történt.
-Sajnálom Shikamaru.
-Te megtettél mindent. -mondta a fiú, aztán becsapta az ajtót.
Ino észlelte, hogy ő itt már semmit sem tehet, ezért visszament a boltba.
Yama közben hazaért, és benyitott a szobájába. Beljebb lépett, aztán becsapódott mögötte az ajtó, és amikor hátra nézett, Cho állt előtte, neki dőlve az ajtónak.
-Jó reggelt Yama! -mondta Cho, viccből keserű arcot vágva.
-Jaj Cho! Nehogymár megbántott, hogy egyszer nélküled mentem valahová.
-Kétszer. Tegnap este is.
-Arra inkább ne is emlékeztess.
-Mi történt ott?
-Semmi. Shikamaru örökre távozott a szívemből, ennyi.
-Áh... értem... sajnálom.
-Mit csináljunk ma?
-Daichi sensei azt üzente, hogy rávette Tsunade úrnőt, hogy ma legyen az első edzésünk.
-Oooh! Ezaz!
-De... már elkéstünk.
-Mi?
-Egész eddig téged vártalak, szóval miattad késtünk el. Daichi sensei megüzente, hogy már tízkor kezdjük, ami már tíz perce elmúlt.
-Akkor mit állunk még itt!?
-Nem tudom?
Yama kilökte Chot az utcára, aztán rohantak Daichi senseihez.
Egy erdővel körülvett tisztáson volt a megbeszélt hely.
-Itt vagyunk, Daichi sensei! -lihegett Cho.
-Késtetek.
-Igen, mert Yama eltűnt reggel!
-Hova mentél?
-Hát.... bocsánatot kértem Inotól, azért a hasbavágásért.
-Oh, rendes tőled. De akkor. Kezdjük is. Méghozzá azzal, ami már volt egyszer. -mosolygott Daichi sensei Yamára.
-Jaaj, neeee... -horkant fel a lány.
-Miről van szó? -kérdezte Cho.
-Daichi sensei ellen fogunk harcolni.
-Oh... hát az nem lesz egy kicsit magas nekem...?
-Hát...
-Nincs beszélgetés, rám figyeltek!
Mint Yama már ismeri ezt a játékot, én elmegyek jó messze, elbúlyok valahová. Ti itt maradtok, aztán egy idő után elindultok, és megkerestek, aztán az a cél, hogy legyőzzetek!
-Nem hangzik nehéznek.
-Csak ne nézd le Daichi senseit. -súgta oda Yama, Chonak.
-Jólvan na!
-Sensei!
-Igen?
-Miért van ugyanaz az edzés? Én mostmár elvileg profi vagyok ebben. Akkor miért megint ugyanazt?
-Na, ezen látszik, hogy mennyire nem tudsz csapatban dolgozni.
-Hát, ezt megkaptad. -kuncogott Cho.
-Kuss.
-Meg akarom tudni, hogy Cho milyen szinten van ebben, meg fel akarom mérni az erejét, és a legfontosabb! Hogy hogyan tudtok együtt dolgozni?
-Áh.... hát az érdekes lesz.
-Valószínűleg. -mondta Cho elgondolkodva.
-Na, akkor indulok. 15 perc múlva gyertek utánam! -mondta Daichi sensei, és a tisztásról bevetette magát az erdőbe.
-Csak 15 perc?
-Gondolkodj már. Az alatt a 15 perc alatt Daichi sensei már az üveghegyen is túl lesz.
-Hmm.... akkor hogy a francba találjuk meg?
-Én tudjam?
-Elvileg te vagy profi ebben!
-Hát... szépen haladunk előre, nyomokat keresünk, és figyelünk mert legutóbb is a sensei egy bokorból ugrott rám. Alig tudtam kivédekezni. De! Nagy baj van.
-Hm? Mi az?
-A senseit mostmár nem nagyon tudom meglepni. Múltkor is csak azért tudtam valamire vinni, mert megleptem a vízözönnel, meg a fekete köddel. Most mi a francot csináljak?
-Hahó! Itt vagyok én is! Együtt majd összehozunk valamit!
-Hát... mivel akarsz harcolni?
-A chakra kardommal, miért?
-Daichi sensei profi kardforgató...
-Oh...
Mindketten elhalgattak, és meggyászolták Cho chakra kardját.
-Akkor mit csináljak?
-Próbálj mást is formázni a chakrádból!
-Hát... tudod az úgy volt....
-Nem tudsz mást formázni!?
-Egy kettőt tudok, de nem hiszem hogy nagyon a hasznunkra lenne, egy rúd, meg mondjuk egy kör.
-Hmm... had gondolkodjak.....
-Valami haditervet kéne gyártani.
-Rajta vagyok.
Cho csak várt, hogy Yama kitaláljon valamit.
-Zsinórt tudsz formázni?
-Hogyne!
-És... meg tudod azt csinálni, hogy az olyan vékony legyen, hogy ne legyen látható?
-Hát... még nem próbáltam.
-Akkor most próbáld meg.
Cho elkezdett koncentrálni, és egy zsinór kezdett kijönni a kezéből.
-Nem jó, túl vastag!
-Tudom, próbálkozom! -mondta Cho, ezután még öt percig szenvedett rajta, hogy vékonyítsa.
Aztán végre sikerült.
-Most jó! -kiáltott fel Yama, és megériztette a zsinórt.
-Tökéletes. -mondta, aztán újra gondolkodni kezdett, megint három percig.
-Amúgy, már mennünk kéne megkeresni Daichi senseit. -jegyezte meg Cho egy idő után.
-Azt csak gondolod Cho! -lelkesedett Yama.
-Had találjam ki. Valami őrült haditervünk van.
-Ez csak természetes! Nem mi megyünk Daichi sensei után!
-Aha. Eddig értem, de ezt mégis hogy gondoltad?
-Egy kicsit megyünk arra amerre
Daichi sensei, aztán megállunk valahol félúton, vagy előbb, és ott egy csapda sorozattal fogjuk várni a senseit!
-Áh.....
-Akkor, indulás! -mondta Yama, és megindult arra amerre Daichi sensei ment. 5 perc múlva, megálltak egy helyen, akit Yama megfelelőnek vélt.
-Itt jó lesz! Most pedig, csinálj annyi zsinórt, amennyit csak tudsz!
-Értettem! -mondta Cho, és már el is kezdte. Yama meg addig a kijelölt hely közepére, papír bombákat ásott el, pont annyira mélyre, hogyha valaki rálép, az felrobbanjon.
-Miért temeted be azokat?
-Ha rálépne a sensei, akkor nyertünk.
-Valószínűleg nem fog belelépni. Ő egy jonin.
-Ezért fogjuk belekényszeríteni, a csapda sorozat közepébe!
Aztán a kijelölt terep külső részén, körbe kisebb csapdákat helyezett el, például olyat, hogyha véletlenül a sensei hozzáért a kötélhez, jobbról balról kunai zápor esett rá.
Sok időbe telt ezt végig kirakni, de Yama túl lelkes volt ahoz, hogy ilyen könnyen feladja.
-Yama! Kész van a sok zsinór amit kértél! 
-Akkor, azt most ezen a területen mindenhová felaggatjuk, de tényleg, mindenhová, kivéve a kör közepére, ahol az elásott kunaik vannak.
-Rendben. -mondta Cho, és tíz perc múlva teleaggatták az egész területet láthatatlan zsinór sereggel.
-Kész! -mondta Cho, aztán Yamával együtt visszakúsztak a kör közepére, mert ők sem látták hol vannak a zsinórok, ezért a földön kúszva juthattak vissza.
-És most?
-Várunk. -mondta a lány, és leült.
-Komolyan? Ugh, ez unalmas lesz igaz?
-Igen.
-Remek. Akkor, először te őrködsz demi.  -mondta Cho mosolyogva és lefeküdt a földre pihengetni.
-Ez most komoly? A sensei akármelyik pillanatban megérkezhet!
-Ezért figyeled.
-Rohadj meg "demi".
-Az te vagy.
-Pppfff, idegesítő vagy, még mindig.
-Van ez így.
-Nem nincs ez így! Ezt amúgy is én szoktam mondani.
-Nem nagyon érdekel.
-Ahogy semmi sem! Azért vagy itt hogy tanulj, nem azért, hogy itt pihentess!
-Végülis a rohadt csapdánk háromnegyedét én csináltam.
-Nem érsz semmit, az én ötleteim nélkül!
-Nahahaaa! Azt majd meglátjuk! -ült fel Cho.
-Mit látsz meg!? Nélkülem még mindig ott ülnél a halálban és várnád a nővéredet.
-Oooh, igen!? Nélkülem már megdögöltél volna!
-Mintha én lettem volna az, akit először eltalált a méregtőr!
-Az csak merő véletlen volt!
-Már rég megfulladtál volna, ha én nem kockáztatom az életem miattad!
-Én rohantam át a te pici ájult testeddel egy fél napot, aztán vártam rád a kórházban!
-Nélkülem nem lehetnél ninja!
-Nélkülem már az angyalokkal haverkodnál!
-Ahogy te is!
És csak így veszekedtek tovább és tovább hangosan üvöltözve egymással, és észre sem vették magukat.
Daichi sensei ezt a csetepatét már messziről meghallotta.
-Mi a francot csinálnak? Hangosan összekapnak? Hát, ennél azért jobb csapatmunkára számítottam. Ez egy kicsit szánalmas. -mondta magában a sensei, amikor az üvöltözés irányába indult. Amikor közel ért, egy szikla tetejéről nézte a két gyereket, akik már felpattantak a helyükről, és úgy osztották egymást.
Mi a francot csinálnak? -gondolta Daichi sensei.
Yamának már a vörös szeme is aktivált a heves veszekedésben.
-Tudod mit!? Fulladtál volna bele a tóba!
-AHA! Tehát ezt akarod! Hagytalak volna ott, had emésszen meg a méreg!
Daichi sensei közben lábujjhegyen elindult feléjük, amikor észrevette a Yama által kirakott köteleket.
Csapdák? -gondolta Daichi sensei, és úgy vélte, miért ne hívja fel ezzel a két gyerek figyelmét.
Lábával belerúgott az egyik kötélbe, aztán várt. Nem történt semmi.
-Na? Ennyi? -horkant fel Daichi sensei, amikor kunai zápor esett rá, amit szépen kikerült.
A két gyerek arra kapta a fejét.
Észrevették Daichi senseit, aki mérges fejjel méregette őket.
-Ti meg mégis mi a francot csináltok!?
A két gyerek egymásra nézett, Yama arcán egy pillanatra gúnyos vigyor jelent meg, aztán kétségbeesett arccal néztek vissza a senseire, mintha ők is úgy éreznék, hogy ennek a csatának most lesz vége.
Amikor koránt sem így gondolták, mindkét gyerek kunaikat vett elő, és teljes erőből sorozni kezdték a senseit.
Daichi sensei kikerülgette őket, és közben feléjük haladt, amikor vállát megsebezte az első zsinór.
-Mi a... -kapta oda a fejét Daichi sensei és ekkor jött rá, hogy a két gyerek mit eszelt ki, és milyen csapda rendszert állítottak fel.
Egy pillanatig büszke volt a két tanítványra, de aztán koncentrálni kezdett, mert láthatatlan zsinórokat kellett kikerülnie, miközben kunaikkal dobálták.
Nehéz dolga volt, meg kell hagyni.
De, ekkor Daichi sensei kardot kapott elő, és maga előtt hadonászva, utat csinált maganak, elvágta a zsinórokat. A két gyerek elhűlt. Ezt valahogy nem vették számításba, és most tényleg kétségbeesetten dobálták továbbra is, mert menekülni nem tudtak, mivel mögöttük is egy egész csapda rendszer tátongott.
-Már csak egy esélyünk van! -mondta a lány Chonak.
-De azt mi hogy éljük túl!?
-Csak állj itt, és bízz bennem!
-Oké...
Amikor Daichi sensei már csak pár lépésre volt tőlük, éppen bele kellett volna lépnie a papírbombákba, de Daichi sensei anélkül hogy tudta volna, hogy ezzel megmentette az életét, felugrott, és felülről támadta a gyerekeket.
-És most?! -üvöltötte Cho, aki még mindig egyhelyben állt, mert bízott Yama tervében.
-Most jön a B terv! -kiáltotta Yama, aztán egy kunait belevágott a papírbombákba.
Minden felrobbant, körülbelül 10 méteres körzetben. 
Daichi sensei időben észlelte a veszélyt, és pont volt ideje az egyik fa mögé beugrani, de elrepült a fával együtt.
A robbanás helyén egy nagy mély lyuk tátongott.
-Te mégis mennyi papírbombát pakoltál oda be?
-Hát, nem keveset. -lihegett Yama.
Az egész nagy bemélyedésben, csak egy hely maradt, ahol megmaradt a föld és még a fű is.
Ott, ahol Yama egy fekete burkot teremtett, és abban a két gyerek túlélte a robbanást, ami egyenesen az orruk előtt történt.
-Ennyire kifárasztott a burok teremtése?
-Nem. Inkább az, hogy fenntartsan egy ilyen robbanás alatt, aki ilyen közel történt. Pár lépésre robbant fel, nagy erővel, és szerinted a burok fárasztott ki!?
-Jaaaa, nem, már értem. És most?
-Nem tudom.
-Mivel te fáradt vagy, innentől én átveszem! -mondta Cho, és felgáncsolta a lányt.
-Mi a francot csinálsz!?
-Csak ülj le, és figyeld páholyból az előadást, demi!
-Kössz szépen. -zsörtölődött Yama.
-Szívesen máskor is.
-De, annyira még nem vagyok fáradt, hogy ne tudjak harcolni.
-Nem baj, most én jövök! Eddig a tervünk nagy részét te csináltad, most egy kicsit én akarok villogni! -mondta Cho, miközben szemével Daichi senseit kereste.
-Szerinted hol van? -kérdezte Yamát, amikor nem látta sehol.
-Ott. -mutatott egy helyre, ami tele volt fa maradványokkal.
-A fa alatt?
-Igen.
-Honnan tudod?
-A speciális szemem vörösen kijelzi az élőlényeket. Várjunk csak! -szagolt bele a lány a levegőbe.
-Mivan?
-Vér szagot érzek.
-Nahát, ilyet is tudsz? -mosolyogott Cho.
-Igen képzeld. Valószínűleg, Daichi sensei nem úszta meg karcolások nélkül ezt a robbanást.
Mondta a lány és felpattant.
-Nézzenek oda! Nem kellett sok idő, hogy kipihend magad.
-Amíg a fekete chakrám aktiválódik, addig nem érzek se fájdalmat, se fáradtságot.
-Remek. De azért az a robbanást lekoptatta egy kicsit a páncélodat mi? -gúnyolódott a fiú.
-Kussolj be. Nélkülem-
-Ezt inkább ne kezdjük újra, úgy is én nyernék.
-Csak hiszed. -mondta Yama, amikor a messziben megmozdult a törmelék.
-Figyelj! -figyelmeztette Yama, társát.
-Oké, oké. Akkor innentől nem játék. Nincs már semmi csapdánk.
-De a sensei megsebesült. Így talán van egy kis esélyünk.
-Hát, talán.
Daichi sensei kimászott a törmelék alól, és leporolta magáról a rengeteg port, legalábbis azt amit tudott.
Vérzett a feje, a egyik lábán egy nagy karcokás volt, és az egyik kezébe beleállt egy törmelék darab.
-Jézusom... -nyögött fel Yama.
-Huuuh, ezt egy kicsit eltúloztuk...?
-Lehetséges. De azért még mindig legyünk éberek, ne nézzük le.
A sensei pár másodpercig csak állt, aztán egyenesen beleugrott a robbanás okozta mélyedésbe, és Yamáék felé tartott.
-Ez nem jó!
-Nem mondod, Cho! Neked vannak mindig az utolsó pillanatban életmentő ötleteid! Csinálj valamit!
Cho habozott, aztán felkapta Yamát a kezébe, aztán lába alatt egy chakra rudat teremtett, és így egy pillanat alatt a magasba törtek.
Daichi sensei odaért az egyetlen megmaradt föld részre, és elkezdte kardjával a rúd alját levagdosni.
-Darabonként levágja! Egyrejobban ereszkedünk lefelé! Cho! -üvöltötte Yama.
-Oké, és mi a francot csináljak?! -üvöltötte vissza a fiú, amikor Daichi sensei egy nagy darabot levágott, és Cho elvesztette az egyensúlyát, és előredőlt.
Ketten zuhantak a föld felé, és egyikük sem tudta mit kéne tenni.
Ekkor Cho valahogy felnyomta a lányt a hátára, hogy ő legyen alúl, ha földet érnek.
Ez meg is történt.
Yama nem ütötte meg annyira magát, elgurult, de aztán azonnal feltápászkodott, és visszafutott Chohoz.
-Héj! Ne szórakozz velem! Ébredj! Cho! -de a fiú nem volt magánál.
Rohadt élet! Akkor innentől egyedül vagyok. -gondolta, és egy kunait előrántva, Cho előtt gugolva, dühös tekintettel nézte a senseit.
Mi a francot csináljak? -gondolkodott képségbeesetten, miközben a sensei a messziből felé futott.
Még Chot is védenem kell! Mit csináljak?! -de már késő volt, nem volt idő gondolkodni, mert a sensei odaért.
Nekiment a senseinek, hogy ne olyan közel kelljen harcolni Chohoz.
Először, Yama kivédett egy kard suhintást, aztán megpróbálta megsebezni a kunaival Daichi sensei hasát, ami nem jött össze, mert Daichi sensei felugrott, és olyan mutatványt csinált, amit Yama eddig még nem látott. A sensei írtó gyorsan pörögni kezdett a levegőben, kardját maga előtt kitartva, és úgy közeledett Yama felé, mint egy kaszáló gép.
-Kuro Shiguro! -kiáltott fel a lány és teremtett egy burkot újra, mert mást nem tudott csinálni.
A sensei csak erre várt. Egy nagy ugrással Cho felett termett körülbelül öt méterrel, és kardját úgy emelte fel, mintha le akarná szúrni Chot.
Yama reflex szinten ugrott neki a senseinek, hogy mentse társát.
Nem is gondolt bele, hogy ez egy csel.
Daichi sensei megvárta hogy közel érjen, és ahelyett hogy Chot bántotta volna, a felé repülő lányt rúgta meg, de teljes erőből.
Yama elrepült, aztán a földre zuhant.
Itt lett vége ennek a küzdelemnek, mert mindkét gyerek eszméletlen volt.