Naruto oc × Shikamaru

Közeli halál

Yama és Cho messzire menekültek Konohától. Messze, kisebb faluban tanyáztak két egész évig. Elvoltak, közben még társakat keresek, sikertelenül. Éppen elhagyták az egyik falut, ahonnan egy tűzijátékos balhé miatt, kiűzték a két fiatalt, mert véletlenül szórakozás közben felgyűjtottak egy házat.
Yama egész úton csöndben, bús arccal vágott át az erdőkön, réteken, pusztákon.
-Jól vagy? -kérdezte Cho egy idő után.
-Igen! Semmi bajom.
-Általában jól hazudsz, de ez most nem jött be.
-Ahj, oké. Még mindig fáj, hogy....
-Igen, tudom! Naruto és Shikamaru már megint?! Két éve ezt szajkózod. Túl kell tenned magad rajta, vagy képtelenek leszünk-
-Tudom. -mondta, aztán hirtelen irányt váltott. A messziben megcsillant egy tó vize. Egyenesen arra futott.
-Hova mész? -kérdezte Cho, de válasz vissza nem érkezett.
Amikor odaértek, Yama letérdelt, és megmosta az arcát.
-Húúh, mostmár jobb! -mondta felfrissülten, kissé lenyugodva.
-Jó ötlet. -nevetett fel Cho és ő is letérdelt Yama mellé.
Aztán, teljesen váratlanul, Cho beledőlt a vízbe.
-Mit csinálsz? Nincs váltóruhánk, te idióta! -nevetett fel Yama harsányan.
Aztán várt, de a fiú nem jelent meg.
-Ilyen ócska trükköt nem veszek be Cho! -mondta a lány, akinek már kezdett nem tetszeni ez a vicc.
Aztán lassan, a víz elvörösödött.
Yama fejében azonnal beindult a vésztiasztó, és belevetette magát a vízbe. Próbálta nyitvatartani a szemét a mély vízben. Honnan jön a vér? Hol van Cho?
Akármennyire is tiszta volt a víz, nem látta barátját sehol. Aztán észrevette a mélyebbről felszivárgó vért.
Arra van! -gondolta és már kapázózott lefelé. Észrevette a fiút a mélyben.
Végre megvagy! -gondolta amikor megfogta Chot és felfelé kezdett volna vele úszni. Legnagyobb meglepetésére, a fiú legalább olyan nehéz volt mint egy szikla, vagy nagyobb, és egyszerűen képtelen volt feljebb húzni, csak süllyedtek, süllyedtek lefelé.
Ez valami jutsu lesz! -gondolta, és tapogatózni kezdett, talán talál valamit a fiú testén, ami ezt súlyváltozást okozhatja. Végigtapogatta Cho hátát, és az egyik vállánál egy bevésődött tőrt fedezett fel. Azonnal, minden erejéből húzni kezdte. Amikor végre kihúzta, mint a szélvész, kapkodott felfelé. Közben szegény lánynak alig maradt levegője. Már majdnem megfulladt, de Chot ráncigálva, valahogy felért a víz színére.
Levegő után kapkodva, kihúzta a fiút a partra.
Lélegzik!? -idegeskedett rémülten.
A fiú mellkasa nem mozgott fel-le. Nem lélegzett.
-Ne.... ne!!! -gondolta, és nyomogatni kezdte Cho mellkasát, talán újra tudja indítani a légzést.
-Kérlek! Nem veszíthetlek el még téged is! Kérlek! -idegeskedett a lány, aztán mindennél jobban megkönnyebbült, amikor Cho felköhögött. Segített neki kiköpni az összes vizet.
Aztán, a fiú gyengén visszazuhant a földre.
-Most mivan? -nyögte Yama.
-Méreg. -mondta egy idegen hang.
-Mi? Ki az?!
-Miért mentetted meg?
-Ki vagy, és miért támadtál meg?!
-Miért mentetted meg? Majdnem meghaltál te is miatta. Miért? Semmi értelme.
-Mert a barátom, te idióta. Fontos nekem, ezért megtennék érte mindent. Nem hallottál még a barátságról? De ez most nem fontos. Mi tettél Choval!?
-Megmérgeztem. Az a tőr, ami a súlyváltozást okozta, mérgezett volt.
-Te rohadék. -morgott Yama, aztán felüvöltött.
-Kell hogy legyen ellenszer!
-Van. -mondta az idegen, egy fa mögül kilépve, a kezében egy kis fiolával.
Yama felállt. Olyan düh áradt szét benne, hogy fekete ereje újra magától aktivált.
-Huh? F-fekete chakra????
-Igen az, te átok. És most. Ideadod a fiolát, vagy krumplipürét csinálok belőled. Laposabb leszel mint a föld.
-Na, na. Itt én irányítok. Nem tudom feltűnt-e, hogy az én kezemben van a fiola. Ha így sértegetsz, egy kézmozdulatomba kerül, és a barátodnak annyi.
-Csak hiszed. -mondta Yama, és a jól megszokott iszonyú sebességgel rontott neki ellenfelének.
Az alig tudott reagálni. Nem számított rá, hogy ellenfele ilyen erős lesz. Zsebrevágta a fiolát és éppen hogy csak, kikerülte a száguldó Yamát.
Aztán, elővette tőrjeit, és azzal sorozta fekete démonunkat.
Yamának ez nem tetszett, ezért az egyik fa mögé befutva, felugrott a levegőbe.
Az idegen egy ideig figyelte a fát.
-Na mivan? Nem jössz ki? -mondta gúnyosan, miközben odasétált a fához.
-Nincs itt!? -kiáltott fel ellenfelünk a meglepetéstől, amikor Yama hírét, hanvát sem találta a fa mögött, aztán Yama lecsapott fölülről.
-Nesze neked! -kiáltotta kicsit sem diadalmasan, és fejbe rúgta a ellenfelét. Az a földre zuhant, Yama meg messzebb ugrott, mert valamiért sajogott a lába a fájdalomtól.
-Heh? -nyögött fel, amikor ez a fájdalom egy pillanat alatt elterjedt az egész testében. Lerogyott a földre és kérdően nézett ellenfelére.
-Amikor megrúgtál, még beléd tudtam szúrni! -nyöszörögte a másik és feltápászkodott.
-Mizune clan?
-Igen.
-Akkor. Csak azért nem öllek meg itt most, mert tiszteltem a clanod. Bár, így is, úgy is meghaltok a barátoddal együtt, mert ez a méreg halálos. Végetek van. Ezt egyik orvos sem gyógyíja, legföljebb valami ritka profi. -mondta, aztán otthagyta.
-Kage bushin no jutsu! -nyögte Yama.
A klónok már indultak is az idegen után, hogy ellopják tőle az ellenszert.
Ellenfelünket megint váratlanul érte a támadás. Azt hitte Yama már csak feküdni tud, vagy ájult, nem hogy még képes klónokat teremteni.
Az egyik klón úgy arcba vágta, hogy ellenfelünk egy darabig csak szédelgett. A többi klón átkutatta zsebeit, és mire ellenfelünk magához tért, a klónoknak se híre, se hanva.
Ezután az idegen jobbnak látta elhúzni a csíkot, tudva, hogy ilyen állapotban, talán még a klónok is legyőznék.
Azok visszavittek Yamához a fiolát.
-Vigyetek el Chohoz! -mondta halkan.  A méreg már tette is a dolgát, egyre jobban legyengítette Yama testét.
Amikor a klónok elvonszolták Choig, beadta a fiúnak az ellenszert.
-Jó, most nekem. -mondta a lány, klónjai felé fordulva.
-Csak egy volt. -mondta az egyik klón fejét lehajtva, aztán a többivel együtt eltűntek.
-Csak... e-egy...? -nyögte a lány, aztán Chora nézett.
Akkor csak te éled túl.
Ne hozz rám szégyent! Teljesítsd az álmodat, hamár én nem voltam rá képes. Bízok benned, idióta. -gondolta fájdalmasan mosolyogva a fiúra.
-Végem van. -suttogta és nekidőlt az egyik fának.
Ott pár perc múlva, már nem volt magánál.
Amikor Cho felébredt, már másnap reggel volt.
-Haló? Mi is történt?? -kérdezte Cho, amikor megérezte azt a jó, szúró, elviselhetetlen fájdalmat a vállában.
Ekkor észrevette Yamát, aki a fának dőlve, a méregtől ellilulva ült.
Cho először fel sem fogta, mi történt.
Odafutott, és letérdelt Yama mellé.
Mi történt? Nincs magánál... Legalább még lélegzik! Gyorsan, el kell vinnem valahová!
Ez méreg lesz. Irtó erős méreg... ehez nem értek.... Hiszen apám sok mérgről tanított engem... Mindent tudok róluk, de ilyet még nem láttam..... Valyon ki tudná ezt a mérget gyógyítani...?? -gondolkodott idegesen, de egyszerűen csak egyetlen ember jutott eszébe újra meg újra. Konoha új Hokagéja.
-Miért pont őt tudom egyedül!? A nagy Tsunade. Miért segítene nekünk, szökött ninjáknak? Betoljuk oda a képünket segítségért, amikor mi elvileg Konoha ellenségei vagyunk.
Nem érdekel, nincs más ötletem, lesz, ami lesz!!! -mondta Cho és már rohanni is kezdett Konoha felé.
Órákon át haladt és haladt, amíg közel nem ért.
A kapuba lihegve, alig állva a lábán ért be, hiszen még csak most kezdődtek az izgalmak.
Egyből meg akarták állítani az őrök, de nem volt ideje beszélgetni, futott az irodába. Már egyre többen üldözték, "állj meg! Állj meg!" -et kiabálva, de Cho csak rohant az irodába.
Felfutott a lépcsőn, de legnagyobb balszerencséjére, egy shinobi szembe jött vele. Nem tudott mit csinálni, leállt és egy chakra ketrecet teremtett a ninja köré. Az természetesen üvölteni kezdett, és ez kivonzotta a ninjákat az irodákból.
Cho megállás nélkül suhant és kereste Tsunade ajtaját. Annyira ismerte Konohát, hogy tudja hol tanyázik a Hokage, de azt nem tudta melyik szoba. Egyenként tört be a szobákba, közben ráeszmélt, hogy erre nincs ideje mert egyre többen üldözik.
Egy irodába sem tudott benyitni, így nem tudta, hogy találja meg.
Nem jutott eszébe más, elkezdett üvölteni.
-Tsunadee!!!!! Tsunade sama!!!!!! -üvöltött, talán Tsunade meghallja és kijön az irodájából, és akkor majd megtudja hol van.
Szerencséjére ez, valami csoda folytán összejött.
Tsunade, Shizunéval az oldalán, kisétált az irodából. Cho egyenesen nekik futott és belökte őket a szobába.
-Hééjj! Mégis mire véljem ezt a viselkedést, kölyök!? -ült fel Tsunade.
-Hát öhhh, elnézést...?
-Vele meg mi történt? -kérdezte Tsunade, aztán még a lélegzete is elállt, amikor felfogta, hogy az a lány, akit annyiszor látott képeken, akit évek óta keresnek, ott fekszik Cho ölében.
-Fektesd ide elém! Mi történt? -kérdezte Tsunade amikor meglátta Cho vállán a vért, és a fiút azonnal meggyógyította,aztán vizsgálgatni kezdte Yamát.
-Hát.... n-....
-Na?
-Nem tudom....
-Heh? Mi az hogy nem tudod?
-Amikor felébredtem, ő már így volt! -fakadt ki szánalmasan Cho.
-Jézusom, fiam. Ki vagy te neki egyáltalán?
-A legjobb barátja.
-Na szép. Aztán azt sem tudja mi történt.  Legalább ninja vagy?
-Nem?
-Azta, Yama ilyenekkel barátkozik?
-Pff, csak térjünk a lényegre, megmérgezték.
-Azt észrevettem. Ilyen mérget mintha láttam volna már egyszer.... még régen.... -mondta Tsunade elgondolkodva, aztán hirtelen felkiáltott- 
Oooh tudom! Ez egy méregmester műve! Tudom ki az! Már csak annyit mondj, hogy hogy nézett ki! Biztosra akarok menni!
Cho mélyen halgatott.
-Na?
-Hölgyem. Nem. Tudok. Semmit.
-Most csak szivatsz?
-Nem.
-Oké, akkor te ájultan feküdtél végig?
-Igen.
-És mitől ájultál el? Mesélj el mindent! -mondta Tsunade, amikor a sok ninja akik Chot üldözték, egyszerre estek be az ajtón.
-Hát itt vagy! -mondta az egyik diadalmas grimasszal az arcán, aztán megragadta Chot és felemelte. Már vitték volna ki a kapálózó, üvöltöző fiút, amikor Tsunade akkorát üvöltött, hogy mindenki elhalgatott, és csend lett az irodában, de még a folyosón is.
-Elég!!! A fiút leteszitek, és takarodó!
-Értettük! -mondták egyszerre, és elfutottak.
-Tehát, fiam. Ott tartottunk, hogy elmesélsz mindent amit tudsz!
-Hát, Yama szomorú volt, ezért letérdelt a tóhoz, hogy megmossa az arcát. Viccesnek találtam, meg jó ötletnek, és én is letérdeltem mellé, hogy ugyanazt tegyem, aztán hirtelen egy szúró fájdalmat éreztem a vállamban. Annyit még láttam, hogy egy barna tőr volt, amire egy bőrdarab volt felaggatva, meg egy toll. Aztán elsötétült minden, és már csak annyit éreztem, hogy vizes lettem, valószínűleg beleestem a vízbe.
-Ő volt az! Tudtam!
Cho felsóhajtott.
-Elnézést, de még mindig nem tudom kiről van szó.
-Az egy őrült méregkeverő. Volt már vele dolgom. Egy messzi faluban-
-Jólvan, rendben rendben, nem nagyon érdekel most hogy hol találkozott vele, inkább kérem csináljon valamit!! -türelmetlenkedett a fiú.
-Valakinél van egy bicska? -kérdezte Tsunade, és Shizunéra nézett.
Az válaszul megrázta a fejét.
-Gondolom nálad sincs. -mondta Chora nézve.
A fiú viszont chakrájából egy kis bicskát formált, és Tsunade kezébe nyomta.
-Ezt meg honnan tanultad?
-Semmi köze hozzá...
-Ismerek egy hasonló képességű ninját. De most, Shizune! Értesítsd az orvosi ninjákat. Hozzanak egy hordagyát amin elvihetjük, meg készítsenek elő mindent.
-Rendben! -mondta, aztán kifutott.
Tsunade meg lassan vágott egy kis sebet Yama lábán. A vér már nem is nagyon vörös színt öltött, már inkább átment lilásabb-ba.
-Rohadt élet! Akkor nem is kell a hordágy! -mondta és felkapta a lányt a földről, és kifutott vele.
Cho nem hagyta annyiban, loholt utána.
-Hééjj! Várjon meg! Ilyen rossz a helyzet?
-Nincs időm rád kölyök! Érd be azzal, hogy segítek megmenteni a barátodat! -kiáltotta vissza és futott tovább.
Út közben összefutottak az orvosi ninjákkal, akiket Tsunade magával vitt, hogy már nem kell az ágy, csak fussanak visszafelé.
Chot kintmarasztalták a portán, hogy ott várja az eredményeket.
Órákig ült ott. Csak nézett maga elé, és halgatta az óra kattogását.
Izgatott és ideges volt, aztán egy idő után, a fáradtság, és az izgalom elaltatta. Ott aludt a padon.
Aztán ki tudja mennyi idő múltán, Tsunade ébresztette fel. Már este volt.
-Jót aludtál, kölyök? -kérdezte Tsunade és visszanyújtotta a Chotól kapott bicskát.
-Chakra bicska, tűnj el! -sóhajtozott a fiú, és Tsunade kezéből eltűnt a fegyver.
Jó kis képesség. Ha valamelyik sensei egy kicsit tanítaná, jó kis ninjával bővülünk. -gondolta Tsunade mosolyogva.
-Hogy van? -aggódott Cho, Tsunade, koszos, néhol véres köpenyét nézve.
-Jobban. Már egy szobába vittük, ott van amíg fel nem ébred.
Cho felpattant, és meghajolt.
-Köszönjük szépen!
-És most mit csináltok, kedves konoha ellenségei? -gúnyolódott, de közben nagyon is érdekellte, valyon mit fog erre mondani a fiú.
-Járunk nektek egyel. Én nem tudom mit csináljunk, azt maga eldöntheti. Hányas szoba?
-211.
-Köszönöm! -mondta a fiú és elkezdte keresni azt a szobát. Nem kereste sokáig, a második emelet utolsó szobája volt.
De buta vagyok! Elfelejtettem mondani Tsunadénak, hogy ne tudja meg senki, hogy itt van Yama..... a végén váratlan vendégeink lesznek. Na mindegy. Késő bánat. -gondolta a fiú amikor bement Yamához. Leült egy székre, és várt.
Egy idő után újra elaludt, mert még neki is hosszú volt az a táv, amit lefutott.
Aztán később felébredt. Nem tudta hány óra lehet, tekintete nem is az órát kereste, hanem Yamára nézett, aztán ki az ablakon.
Derűs, napos, tavaszi reggel volt, tele éneklő madarakkal.
-Meghalsz! -mondta Yama.
Cho odakapta a fejét, és kérdően nézte a lányt. Az ugyanúgy aludt, mint eddig.
Ez most komolyan.... álmában beszél? -gondolta Cho, aztán hatalmas nevetésben tört ki. Pár pillanat múlva lépéseket lehetett hallani.
Benyitott egy nővér.
-Te nevettél? Csendnek kellene lennie, mert neki még aludnia kell!!
-Nem én voltam hölgyem, talán a szomszéd szobákban valaki.
-Rendben, megnézem. -mondta és kiment.
-Te barom... Felébresztettél. -nyitotta ki a szemét Yama.
-Hallottad volna amit mondtál. -mondta mosolyogva, aztán hirtelen a derű eltűnt az arcáról, amikor Yama rákérdezett,hogy hol vannak.
-Amúgy... hol a francban vagyunk? -kérdezte körbenézve a szobában.
-Öhhh... nem...
-Mi nem? Hol vagyunk?
-Hát...Konohában....
Yama pár pillanatig csak mosolyogva nézte Chot, aztán megszólalt.
-Komolyan? -suttogta.
-Igen...
Pár pillanat erejéig, csak megint lesett Chora, aztán harsány nevetésben tört ki. A fiú is nevetni kezdett, habár ő nem hitte volna, hogy Yama erre így fog reagálni.
-Te- te ide hoztál? -fulladozott.
-Aha. Nem volt jobb ötletem. -süvített vissza a másik, amikor már megint olyan hangosan nevettek, hogy a nővér újra jött.
-Gyorsan, gyorsan! -suttogta Cho idegesen, és benyomta Yamát a takaró alá, ő meg visszaült a székre.
-Már megint ti- -kezdte a nővér, amikor észrevette Cho könnyes arcát. Odament és letérdelt elé, hogy megnyugtassa a "síró" fiút, aki igazából nevetés közben könnyezett be.
-Minden rendben kisfiú? -kérdezte Cho arcát simogatva. De a fiú elnézett a vállánát, és látta hogy rezeg a takaró. Tudta, hogy barátja pár másodperc múlva, nevetésben fog kitörni. Ezt valahogyan el kellett kerülnie.
-F-fáj... a hasam....
-Óh, te szegény! -mondta a nővér, amikor Cho felpattant, és a katasztrófát elkerülve, kihúzta a nővérkét a folyosóra.
Ahogy becsattant az ajtó, nevetés hallatszott a szobából, de ekkor Cho elkezdett hangosan köhögni, hogy elnyomja Yamát.
-Már köhögsz is? Ó, Istenem! Hozok neked gyógyszereket, és a barátodnak mellé viszünk neked egy ágyat, had legyetek egy szobában, szegénykéim! -mondta és már szólt is a kollegáknak, hogy hozzanak egy plussz ágyat.
Betessékelte Chot újra a szobába, és lefektette az új ágyra, amit közben behoztak.
-Most megvizsgállak! Mondd hogy Áá.
-Á?
-Még.
-Ááá?
-Nagyobbra!
-ÁÁÁÁÁÁH!
-Rendben. A torkod egy kicsit piros, arra majd hozok valamit. -mondta és megfogta Cho homlokát.
-Jézus de forró!!! Lázad is van? -kiáltott fel, aztán benyomta a fiú szájába a lázmérőt.
-38°!!! Fiam, neked lázad van!
-Hmm... oké?
-Szegénykém, már félrebeszél! Pihenj csak, én meg addig elrohanok gyógyszerért! -ahogy becsapódott az ajtó, a takaró újra remegni kezdett.
-Meg se szólalj. -mondta Cho lehangoltan, hogy már őt is ágyhoz kötötték.
-Te szerencsétlen. -lihegett a másik.
-Amúgy, miért nevetsz?
-Miért ne?
-Mert visszajöttünk ide. Utálod Konohát, erre nevetsz ezen?
-A szánalmas helyzetünkön nevetek. Tényleg, hogy jutott eszedbe, hogy pont ide jöjjünk?!
-Ezt a mérget csak Tsunade ismerte.
-Igaz is. Már emlékszem. Neked adtam az utolsó ellenszert... Teeee! Most legyél boldog. Majdnem megdöglöttem már megint miattad.
-Köszi, hogy megmentetted az életemet, hogy a tiédet tovább szomorítsam, Demi-chan! -mondta Cho gúnyos mosollyal az arcán.
-Aaaaghhh, azt hittem, hogy ezt már elfelejtetted!
-Nem, neeeem! Neked akármikor!
-Teeeee! -kezdett verekedni Yama, amikor belépett a nővér.
-Áááááhhhh! Felébredtél?
-Nem. 
-Na, itt vannak a gyógyszerek! -mondta és egy tál gyógyszert nyomott Cho kezébe.
Yama nagyon erősen próbálkozott nem mosolyogni, de ez valamiért már megint nem jött össze.
-Miért mosolyogsz? -nézett rá a nővér.
Yama érezte, hogy a helyzet most az ő  rögtönzésén fog múlni.
-Öhhh..... én csak nagyon boldog vagyok, hogy megmentették az életemet! -kiáltott fel még szélesebb mosollyal.
-Óh, drágám, ez csak természetes! Ez a dolgunk. Na de most megyek, hagylak benneteket pihenni.
Ahogy kiment, Cho memszólalt.
-Hát, ez szánalmas volt.
-Tudom, de lett volna jobb ötleted!? Örülj hogy megúsztuk. És most. Reménykedjünk, hogy senki ismerőssel ne találkozzu-
Ekkor kinyitódott az ajtó, és Daichi sensei lépett be rajta.....