Naruto oc × Shikamaru

A furcsa fiú

Reggel volt, már feljött a nap is. Yama már 3 napot vándorolt az északi falvak felé. Már csak fél napi járásra volt az első nagyobb falu, amit át kellett kutatnia.
Amikor megérkezett, hulla fáradtan vett ki egy szobát az egyik vendéglőben.
-Végre egy kis pihenés! -dőlt rá az ágyra. Ezek után csak egyre idegesebb lett, amikor rá kellett jönnie, hogy nem tud aludni.
-Aaaah, akkor mit csináljak?! Unalmas egyedül. Nem mintha jobb lenne, ha mondjuk egy Shikamaru lenne a társam. De unatkozooooom! Oooooh!!! Van egy ötletem! Elkezdek naplót írni, erről a hosszú küldetésről! -kiáltott fel boldogan, és az ablakhoz ugrott, aztán azon ki egyenesen az utcára. Berohant az első boltba, és vett egy barna bőrrel körbevett füzetet. Olyan régies beütése volt, hogy megtetszett Yamának, és megvette. Nagy vigyorral tért vissza a fogadóba, és elkezdte írni.

"Kedves naplóm!
Már majdnem 4 napja megállás nélkül haladok a cél felé. Megbeszéltem magammal út közben, hogy jó munkát fogok végezni, ha már a többiek az akatsukival harcolnak, én sem fogok szégyenkezve visszatérni.
Tsunade asszony megmondta, hogy fejleszteni akar ezen a téren, hát megmutatom neki, hogy nem kell, mert már így is profi vagyok benne, és megtalálom azt a férfit, természetesen a legtöbb információt szerezve róla. Ha kell, még egy képet is készítek róla, hogy megmutassam, ki vagyok én!
Na jó, csak viccelek, de meg fogom találni azt az embert, ezt megígérhetem!

-Mára ennyi! -állt fel megelégedve magával, aztán elment vacsorát venni, aztán lefeküdt.
Másnap reggel, már korán fennt volt, és lement a portára a cuccaival együtt.
-Jó reggelt uram!
-Jó reggelt! Már megy is?
-Igen, csak egy napra kellett a szobám.
-Akkor jöjjön máskor is, várjuk vissza! A viszont látá-
-Várjon!
-Igen?
-Lenne egy kérdésem.
-Mi lenne az?
-Látta ezt a férfit errefelé? -kérdezte Yama, és megmutatta Kozaki Uharama képét.
-Hm... nem láttam.
-Áh, rendben, azért köszönöm!
-Nincs mit.
-A viszont látásra!
-Viszlát!
Yama ezután végigment az utcákon, és minden második ember arcába mutatta a képet, de senki sem látta Uharamát.
-Sosem fogom megtalálni... -szomorodott el Yama, miközben nézte a képet, amikor valaki megszólalt mögötte.
-Én már láttam azt a férfit.
Yama olyan gyorsasággal kapta hátra a fejét, hogy lefejelte azt a valakit.
-Úr Isten, elnézést! Jól van?!
-Igen igen. -nevetett a fiú.
Yama egy kicsit kizökkent, amikor látta a fiú arcát. A legszebb mosoly, amit valaha látott.
-Öhm... -nyögött fel Yama, amikor talpig vörösödött.
A fiú csak vakargatta a fejét, nagy mosollyal.
Yama közben visszatért az élők sorába, és komolyan kezdte magyarázni.
-Ez az ember egy veszélyes gyilkos. Őt keresem. Láttad valahol?
-Igen.
-Tényleg?! Ooooh, végre!!! Hol, hol?!
-A képeden.
Yama elcsendesedett, és az arca is elsötétült.
-Hogy mit mondtál? -kérdezte mosolyogva, miközben kidülledtek az erei a homlokán.
-A képeken láttam, mivel egyszer már megkérdezted tőlem.
-Istenem! Nagyon vicces vagy!
-Ugye?
-Nem.
-Köszi.
-Takarodj a szemem elől.
-Naaa, segíthetnék megkeresni!
-Oké, akkor keresd arra! -mutatott Yama az ellenkező irányba.
-Rendben! -mondta a fiú, és boldogan elindult, ahogy Yama is, csak a másik irányba.
A fiúnak egy-két méter után feltűnt, hogy Yama nem megy mellette.
-Hé! -nézett vissza, és látta, hogy Yama szépen megy már a távolban. -HÉÉÉÉÉ! -futott utána a fiú.
-Húh, ezt megszívtam. -morogta Yama, aztán megfordult. A fiú máris ott lihegett mellette.
-Huh, te aztán gyors vagy.
-Miért hagytál ott?!
-Hagytalak, had keresd a lehetetlent.
-Kedves vagy mondhatom, amikor én csak segíteni akartam! -üvöltötte a fiú teli torokból, közben mindenki őket kezdte nézni értetlenül, hogy ki üvöltözik. Aztán a fiú fogta magát, leült Yama lába mellé, és átölelte főszereplőnk lábát. Ott ült, felfújt, mérges arccal, és nem engedte Yamát tovább.
-Héj! Mi a francot művelsz!? -rázta Yama a lábát, de a fiú, mint egy pióca, lógott rajta.
-Nem mész tovább. -morogta.
-Na ne szórakozz már, engedj el!
-Nem.
-De!
-Nem.
-Nem mondom mégegyszer.
-Én sem.
-Most mit tegyek... -suttogta Yama.
-Itt maradsz.
-Nem tőled kérdeztem.
-Az szomorú.
-Egyáltalán ki a franc vagy te?!
-Egy fiú, aki társakat keres.
-Társakat he? És mihez?
-Nem tudom, csak nem akarok egyedül lenni.
-Éértem, és még egy kérdés.
-Igen?
-Hülye vagy?
-Most miért?
-Nézz magadra, de egyébként látom kiválasztottál engem.
-Igen. -mosolyodott el a fiú újra, és felnézett óceán kék szemeivel Yamára, amik ráadásul még csillogtak is. A lány megint elvörösödött.
-De én Konohai ninja vagyok.
-Nem érdekel, veled maradok. -mondta, miközben mégjobban szorította Yama lábát.
-Nem tudsz.
-Nem? Miért? -szomorodott el.
-Mert. Egyedüli küldetésen vagyok, ezt egyedül kell végigvinnem, sajnálom, nem maradhatsz velem.
-Enyém a következő 5 falu.
-H-heh?
-A tiéd a többi 5.
-Te aztán nem adod fel egykönnyen, de tudod mit? Gyere, legföljebb korábban végzek! De csak hogy úgy tudjam... téged hogy hívnak?
-Kaoru Shujin.
-Szép név.
-Oh...
-Mi oh?
-Ja! Semmi, semmi... Téged hogy hívnak?
-Mizune Yama.
-Szép név. -mosolygott.
-Kössz, ezt is ritkán hallani.
A fiú újra felnevetett, és nagy vigyorral ült továbbra is a földön.
Hm, olyan kis ártatlan fiú, maradjon velem, legalább lesz aki viszi a táskámat visszafelé. -gondolta.
-Na akkor Shujin, találkozunk ebben a faluban. Amikor végeztél a keresgéléssel, akkor ide jössz vissza. Itt megvársz engem. Ha nem jelenek meg egy jó hosszú ideig, akkor nagy valószinűseggel meghaltam.
-Ne halj meg.
-Köszi nem fogok. Csak információkat gyűjtünk róla, aztán találkozunk itt!
-Jó.
-Ha nem jönnék vissza... mondj el egy imát.
-Oké... meg lesz. De most komolyan, mit tegyek ha nem jössz vissza?
-Várj itt egy hónapig, aztán gyere utánam.
-Rendben, akkor? Induljunk?
-Igen, öhm...
-Shujin.
-Az, na gyerünk! -indította el a hirtelen újonnan alakult csapatot Yama. Ketten mentek egymás mellett, kifelé a faluból.
Yama közben felfigyelt rá, hogy Shujin hasonlóan megy mint Naruto. Kezeit a tarkóját tartotta, csak nem csörtetett a lábaival annyira, ahogy ugye Naruto szokta. Normálisan ment, csak a kezeit sokszor a tarkóján tartotta.
-Hm... miért van a kezed a tarkódon? -kérdezte Yama egy idő után.
Egy pillanatra lefagyott Shujin arcáról a mosoly, és lekapta a kezeit is.
-Talán valami rosszat mondtam...?
-Nem, nem dehogy! Csak... öhm, megszokásból tartom ott!
-Aha... értem.
-És neked miért vannak vörös szemeid? -kérdezte teljesen ártatlan arccal fordulva Yama felé.
Yama azonnal elfordult, és egy kirakatban meglátta magát.
Nem is piros a szemem... akkor mégis honnan tudja...? -gondolkodott Yama, aztán visszanézett nyugodtan mintha semmi sem történt volna, ezután teljesen normális hangnemben megkérdezte, amikor egyébként nagyon is érdekelte.
-Honnan tudod?
-Megérzés. -mosolygott a fiú.
Nem hiszek neki. -gondolta Yama, és kicsit tartani kezdett új társától. Nem is hiába. Shujin cuki volt, amennyire megható volt a mosolya, annyi titkot hurcolt magával.
Nem bízom benne. -állapította meg Yama egy idő után, de nem volt mit tenni, egy hónap múlva, amikor végzett az 5 faluval, akkor majd meglátja, hogy Shujin mellette maradt-e, vagy sem.
Egy nap vándorlás után elváltak útjaik.
-Hát Shujin, ne hagyj cserben, keresd meg nekem azt az embert. És ha megvan, értesíts valahogy!
-Úgy lesz kapitány úr! -húzta ki magát a fiú.
-Jólvan, jólvan Shujin. Akkor találkozunk valamikor. Legalábbis remélem, hogy találkozunk még. -tette hozzá halkan, miközben már ment, és otthagyta Shujint, aki egy darabig nézte, integetett egyet, aztán ő is megindult, amikor realitálta, hogy az integetése nem fog társra találni.
Ezek után mindketten vándoroltak egy darabig.
Shujin volt az első, aki beért egy faluba, és ő már el is kezdhette a kutatást.
Yama pedig, megint a rövidebbet húzta, a messzebbi falukba ment. Mire odaért az első faluba, már teljes sötétség volt, beesteledett.
-Végre itt vagyok! -sóhajtott fel, amikor belépett a faluba, és azzal a lendülettel hogy beért, ki is vett egy szobát, és jól kialudta magát.
Másnap reggel már el is kezdte a keresést.
-Jónapot uram! Nem látta-
-Menj az útból taknyos, sietek! -förmedt rá egy öregebb fószer, aki még meg is lökte.
-Az ön helyében kussolnék, mert a csak azzal hogy beszél, az undodító pofájával, megfertőz, másnap már temethetnek is.
-Mit mondtál?! Gyere csak ide, majd én megtanítalak a tisztességre!
-Erre bezzeg van ideje. Gyerekekkel viaskodni, az megy.
-Hogy mersz velem így beszélni, ki vagy te?!
-Azt kérem szépen nagyon egyszerűen meg lehet mondani. Egy Isten vagyok, maga meg a báránykám. Vagyis hát... maga inkább csak egy rühes kutya, és ezt még vegye bóknak. -jelentette ki Yama. A fószer vörös lett, és teli torokból üvölteni kezdett, és szép szavakkal illette Yamát.
-Na, itt is így bánnak az emberrel. Hát, hiszen én nem akartam gonosz lenni, de hát, az embert itt kényszerítik hogy szemét legyen. -húzogatta a vállát Yama, aztán teli erőből sprintelni kezdett a fickó felé.
Az a szerencsétlen csak egy villanást látott, aztán azt, hogy a nadrágja lehull a földre, mivel, Yama futás közben levágta az övét.
Mindenki rajtuk nevetett, és a fickó mostmár mégjobban ordított a szégyentől. Yama nagy nevetve hajtott el, miközben a jól szórakozó falu népe megtapsolta.
E csodálatos élmény után egy másik utcában folytatta a keresést.
Aztán a következőben és az azutániban, tovább-tovább, de senki sem látta Uharamát.
-Hát, akkor irány a következő falu. -sóhajtott Yama, és tovább indult.