Naruto oc × Shikamaru

Az áldozat

Amikor Yama felnyitotta a szemét, azon a helyen találta magát, amit a legjobban nem szeretett volna.
-A kórház? -ásítozott.
-Jó reggelt hétalvó!
-Cho?! Jól vagy? -kapta oda a fejét Yama.
-Igen. Nagyjából semmi bajom. Azért akkorát nem zuhantunk.
-Kössz, hogy...
-Hogy nem nyomtalak össze? Semmiség. Egyébként már elregéltem Daichi senseinek mindent úgy, ahogy volt. Azt mondta nagyon büszke ránk.
-És most hol van?
-Bekötik a kezét.
-Uhhh, tényleg.... a robbanás.
-Hát igen. De nem baj, nekem akkor is nagyon tetszett.
-Jellemző.
-Miért!? Talán neked nem?
-De....
-Na akkor? Miről beszélünk?
Ekkor beállított Daichi sensei.

-Na! Végre felébredtél! Szedd össze magad! Cho azért nagyobbat kapott. -tette hozzá mosolyogva.
-Ezt is kaptad. -kuncogott a fiú. 
-Kuss, Cho. Jól van a.... keze sensei? -nevetett Yama kínosan.
-Hmm... nem vészes. De mégis melyikőtök pakolt oda annyi papírbombát, hogy egy egész hegyet fel lehetett volna robbantani vele!?
-Hát.... az úgy volt..... -kezdett bele Yama.
-Te!?
-Igen...
-Nem gondolkodtál!
-De gondolkodtunk, hogy amikor a sensei belelép, mi távolabb állunk, de fel tetszett ugrani, így a tervünknek annyi lett, és akkor jött a B terv.
-Az, hogy magatokra robbantjátok az egészet?
-Pontosan.
-Érdekes B terv, mit ne mondjak. Mivan, ha a burkod nem bírja ki a robbanást?
-Már egyszer volt alkalmunk tesztelni Choval, még régebben. Ki is kergettek minket abból a faluból.
Cho felnevetett.
-Tényleg! Annak minden pillanatát élveztem!
-Jézusom.... inkább ne is hozzuk fel a múltat.
-Most mi lesz sensei?
-Nincs sok időnk itt pihengetni, mert már Shikamaruékat is elküldték valami küldetésre, és nincs Shinobi a faluban rajtunk kívül, akit mozgósíkhatnának, szóval.... mivel muszáj, minket fognak elküldeni.
-Első küldetés ! -kiáltott fel Cho lelkesen.
-Ilyen kézzel sensei?
-Nincs annak semmi baja.
-Oké....
-Na, szedelőzködünk! -adta ki a parancsot a sensei.
Cho szinte pattogva ment ki a szobából, amikor Yama csak vonszolta magát. Nem volt kedve küldetésre menni, mert eddig, ahová őt küldték, rohadt messze volt.
Összepakoltak, aztán elindultak Tsunade-samához.
-Végre itt vagytok! -kiáltott fel Tsunade úrnő, miközben Yamát leste.
Már annyiszor látta képeken amíg keresték, most láta először élőben.
A lány egy idő után már kezdte kellemetlenül érezni magát.
-Cho? -suttogta.
-Hm?
-Miért néz annyira....?
-Nincs beszélgetés! -fogta meg a sensei hátulról a két gyerek fejét.
-Na! El is kezdteném! Igaz, még nem bízom bennetek.
-Pfff. -horkant fel Cho, de Daichi sensei mosolyogva lenyomta a fejét.
-De, nincs senki aki mehetne erre a küldetésre a faluban, ami nagy baj, ezért muszáj benneteket elküldenem.
-Hát, ez igazán szomorú. -viccelődött Yama halkan, hogy Tsunade úrnő ne hallja. Cho elvörösödött, úgy próbálta visszatartani a nevetést.
-Messze egy faluban, egy szökött ninja nyomára bukkantak, aki egy veszélyes bűnöző. A neve Mahara Goosen.
-Hallottam már róla! -mondta Cho büszkén, telibe belavágva Tsunade úrnő szavába.
Yamából kitört a nevetés, miközben Daichi sesnei elmagyarázta Chonak, hogyha a Hokage beszél, minden szavát végighalgatjuk, aztán csak akkor szólunk, ha szabad.
-Folytathatom fiatal úr?
-Igen, elnézést.
-Tehát, elvileg annak a falunak a környékén bóklászik. El kell csípnünk, mielőtt újra eltűnik. Vigyázat, az a falu bányászkodásból él. Mély barlangok vannak, Ha lehet, ne omoljon rátok már az első pillanatban. -mondta Tsuande úrnő, de Chot leste, mintha hozzá beszélne.
-Kapod az ívet, Cho. -jegyezte meg halkan.
-Kuss.
-Érthető volt a feladat?
-Hova vigyük, ha elkaptuk? -kérdezte Daichi sensei, az egyedüli, aki tudott gondolkodni a csapatból, mert a két gyerek csak szórakozott egymással.
-A bűnöző bezárása már nem a mi dolgunk, azt a falu elintézi.
Ezután, amíg Yama és Cho a folyosón kinevetgélték magukat, Daichi sensei elvette Tsunadétól a térképet, meg egy fotót a bűnözőről, azzal a céllal, hogy felismerjék a bűnözőt.
-Induljatok, gyorsan! Az a Goosen mindenre képes. Ha éppen úgy tartja kedve, meggyilkol valakit. Neki nem számít, hogy nő, gyerek, vagy férfi. Megtörtént már. Sokszor. Ezért, siessetek, kerüljük el, hogy az az ember új áldozatokat szemeljen ki!
-Értettem! -mondta Daichi sensei, és kirohant a szobából, és kirángatta a gyerekeket a toronyból.
-Legközelebb nagyobb tisztelettel. -mondta hátra a gyerekeknek, mert ő futott elöl.
-Azzal kezdte, hogy nem bízik bennem, akkor- -kezdte el Yama.
-Adtál is rá okot. -vágott közbe Daichi sesnei.
-Hahhh, nagyon vicces. -mondta a lány, miközben Cho grimaszoló arcára figyelt fel.
Pár perc múlva, már a Konohán kívüli erdőkben futottak.
Aztán csak haladtak és haladtak, amíg Cho meg nem únta.
-Mikor érünk már oda????? -nyafogott.
-Még csak 2 órája megyünk Cho. Komolyan azt hitted, hogy a szomszédban lesz a küldetés? Ezt meg kell szoknod, mert általában odaloholunk, verekedünk egy jót, aztán kutyagolhatunk vissza, legalábbis akkor, ha nem rúgnak megint pofán.
-Most az egyszer tévedsz, Yama. -szólalt meg Daichi sensei.
-Hm?
-Ez tényleg nincs messze. Már csak 2 óra.
-Heh!? Ilyen közel van az az állat Konohához!? Mi célja van itt!?
-Ki tudja? Lehet hogy Konoha felé tart.
-Az nem jó. -mondta Cho.
-Micsoda megállapítás. Tudósnak nem akartál elmenni? -horkant fel Yama.
-Már így is az vagyok. Ismerem a mérgeket.
-Mí meglepő, azt pont nem, ami engem evett meg.
-Olyat még Tsunade-sama is csak egyszer látott. Oké, bocs! Azt az egyet pont nem!
-Hát, van ez így.
-Mennyit tudtok ti marakodni?!
-Erre is csak azt tudom mondani sensei, hogy van ez így.
-Pfff, kössz Yama. Idegesítő hallgatni.
Ezután Daichi sensei utasítására végig csöndben voltak.
Kemény 2 óra múlva, lihegve értek oda a faluba.
A fejpántokról azonnal leolvasták a falusiak, hogy Konohából érkeztek, így pár perc múlva, már a falu feje is megérkezett.
Eléjük állt, és jól megszorongatta a mosolygó Daichi sensei kezét.
-Köszönjük szépen, hogy segítenek! -mondta az öreg, és Daichi sensei mellett elnézett a két gyerek felé, szélesen rájuk mosolygott, aztán visszanézett, egyenesen egy vállig érő, szín fekete hajú, jóképű fiúra, és arra is szélesen rámosolygott.
-Szerinted, ez mi volt? -kérdezte Yama, kezével száját takarva, hogy senki sem olvashassa le a szájáról, mit beszél Chohoz.
-Honnan tudjam?!
-Jólvan na! Csak kérdeztem.
Daichi sensei ekkor engedélyt kért, hogy átnézzék a terepet.
-Most pedig, szíves engedelmével, átnéznénk a terepet.
-Hárman?
-Hmm.... igen?
-Higyjék el, ez nagyon nagy falu, és önök még az erdőt is átakarják nézni?
-Igen?
-Estig sem végeznek.
-Nem baj, az a dolgunk, hogy minél előbb megtaláljuk, és elkapjuk.
-De... előbb megkérhetem valamire?
-Hogyne! Kérjen amit csak akar!
-Azt szeretném kérdezni, hogy eljönnének-e, szerény kis otthonomba, hogy köszöntsük önöket! Rég óta nem fogadhattam Konohaiakat a falumban, megtisztelne, ha eljönnének erre a vacsorára.
-Öhh.... örömmel eljövünk....? Köszönjük szépen a meghívást....!
-Rendben! Akkor jöjjenek!
-Vacsora délután közepén? -nyögött fel Cho.
-Érdekes. -jegyezte meg Yama.
Miközben haladtak, az öreg vezető hátratolatott Yamáékhoz.
-Sziasztok! Nektek még nem mutatkoztam be! Nagashi Ronna vagyok!
-Örülünk a szerencsének Ronna-sama! -hajolt meg a két gyerek illedelmesen.
-És? Titeket hogy hívnak? -kérdezte Ronna-san, de valamiért csak Yamát leste, mintha rá jobban kíváncsi lenne.
-Öhhmm.... Mizune Yama vagyok, örülök a szerencsének!
Az öreg szeme felcsillant, aztán úgy folytatta, mintha meglepte volna.
-M-mizune!?
-Igen.
-De ők...
-Én vagyok az utolsó!
-Értem. És te? -nézett a fiúra, már kevésbé nagy lelkesedéssel, de még mindig vigyorogva, de az a mosoly... mintha undorodna Chotól.
-Mif-
-Áááh, előre kell mennem! Majd még társalgunk ha szeretnétek!
-Köszönjük szépen Ronna-sama! -hajolt meg Yama mosolyogva, aztán amikor Ronna elfordult, arcáról lefagyott a mosoly, amit hidegség, undor helyettített.
-Mekkora egy- ugh.
-Szerintem is. Nem is engedte hogy befejezzem. De látszott rajta, hogy én nem is érdeklem.
Ekkor egy magas, hosszú fekete hajú fiú állított eléjük, az, akire az előbb Ronna-sama rámosolygott.
-Örvendek a szerencsének, Yama-san! -mondta és mosolyogva megcsókólta Yama kezét.
A lányt kirázta a hideg attól a tekintettől, és viselkedéstől, Chot meg elárasztotta a méreg, de nem tehetett semmit, szótlanul állt és mérgesen nézte a kínos jelenetet.
-Apám elmondta gyönyörűséged nevét.
-Ííí.... -nyögött fel Yama halkan.
-Tessék drágám? -mondta, miközben még mindig Yama előtt lehajolva, fogta a kezét.
-Bocsi, de miért fogod a kezem? -mosolygott Yama még kínosabban.
-Csak felmelegítem. Hideg volt. -mondta és kacsintott.
Yama nagyot nyelt. Ilyen ijesztő fiúval még nem találkozott. A hajával semmi probléma nem volt, de az a sejtelmes mosoly, azokkal a zölden villogó szemekkel.
-Bocsi, de mi éppen beszélgettünk. -szólalt meg Cho.
A fiú felnézett és Cho elé sétált, Yamától elfordulva.
-Tényleg! Hát te is itt vagy! Nem láttalak. Olyan pici vagy. -tette hozzá gúnyosan.
-Örülnék ha leszálnál a barátomtól. -mondta Yama keményen, ellentmondást nem tűrően.
A fiú felnézett.
-Oh? Megszólalt a drága, hogy téged megvédjen. -mondta és ekkor teljesen más hangszínre váltott -Egyszer szakadj el a nyájtól kis birka, a farkas megtalál. -mondta gyilkos tekintettel meredve Chora és jól megszorította a fiú kezét, aztán elsétált.
-Szerinted ezzel mire célzott? -kérdezte Cho, miközben a kezét rázta. A fiú egy fejjel nagyobb volt nála, és erős volt a szorítása is.
-Meg akar ölni. -jelentette ki Yama komolyan.
-MICSODA!?
-Arra célzott, hogyha nem vagy a közelemben, vagy Daichi sensei körül, kiveri belőled a szusszt. Mert természetesen az orrom előtt nem merné megtenni, és nem is tudná, mert akkorát húznék be, hogy nem kel fel többet.
-Csak ezt sajnos nem teheted meg, mert ő a falu fejének a fia.
-De miért csinálják ezt velem!?
-Tetszel a fiának.
-Pff, persze! -mondta Yama, tudva hogy Cho csak viccelt, de aztán elbizonytalanodott, amikor látta, hogy Cho még mindig komoly arcot vágott, ezért felnyögött. -Ugye csak vicceltél....?
-Nem. Olyanok ezek ketten az apjával, mint akik régen lányt keresnek a fiúnak, és végre téged megfelelőnek vélt az apa és úgy tűnik a fiú is.
-És az én véleményem nem fontos!? Ez a fiú ijesztő!
-Nekem mondod!? Még csak 5 perce ismerem, de már szét akar verni! Ez nem normális.
-Mondom, ijesztő.
Ekkor befordultak egy utcába, ahonnan már látni lehetett a falu legnagyobb és legdíszesebb házát.
-Had találjam ki, oda megyünk igaz? -kérdezte Yama.
-Szerintem igen. Hol lakna ez a két őrült, ha nem itt? De.... egyébként nem értem, miért ilyen pipa rám. Nem csináltam semmi rosszat.
-Ha engem kérdezel, azért mert irigy rád. Azt hiszi hogy mi ketten jóban vagyunk, de tudod... úgy túlságosan, és megpróbál lerázni téged, hogy megkapjon..... engem. -szomorkodott Yama.
-Hát, azt nem fogja! Majd én elintézem!
-Oh igen? -mosolygott Yama gúnyosan.
-Nem azért mert szeretlek.
-Nem szeretsz? -kérdezte Yama szomorkásan, de közben ravaszul figyelte, mit mond erre Cho.
-De.... de csak barátként? -tette hozzá látva társa gúnyos fejét.
Ekkor kinyílt előttük a nagy ház kapuja.
-Hát, Cho. Örültem hogy ismertelek. -rázott kezet a két gyerek amikor egy hosszú folyosón sétáltak, aztán beléptek egy nagy díszterembe.
-Sensei!!!! -ronhant oda a két gyerek, elkerülve hogy akármelyikőjük mellé leüljön az a fiú.
-Mivan?
-Úljön mellém! -zengték mindketten, aztán tulakodni kezdtek, hogy ki ülhet Daichi sensei mellett, aztán azt mondta Daichi sensei, hogy üljenek úgy, hogy ő van középen.
-Nem! -rázta a fejét a két gyerek.
-Akkor, üljön Yama középen! -mondta Cho, ezzel megkegyelmezve Yamának.
A lány örömében átölelte Chot, aztán eszébe jutott, hogy egy pszichopata figyeli őket, ezért gyorsan elvált Chotól, mintha semmi sem történt volna, de késő volt. A fiú mindent látott és szeme mégjobban villogott és még irigyebb lett.
-Hát, ez szép volt. -jegyezte meg Cho.
-Most mégnagyobb bajban vagyunk. -mondta Yama amikor leültek az asztal jobb szélére, hogy Daichi sensei minél közelebb üljön, a jobb oldalon ülő főnökhöz.
Először Daichi sensei leült, aztán Yama mellé, Cho meg gyorsan lepattant Yama mellé, így egy félelmetes idegen nem ülhetett Yama mellé. A fiú csak nézte őket, aztán megkerülte az asztalt, ami Chot nagyon megnyugtatta, aztán mégsem, mert a fiú leült egyenesen eléjük, és onnan meredt rájuk még mindig rosszalló szemével.
-Íííí.... -nyikkant fel Yama.
-Mivan? -kérdezte Daichi sensei.
-Menjünk haza! -nyafogott a lány.
-Miért mennénk?! Itt van az a veszélyes gyilkos! El kell kapnunk. Nem értem, hogy jutott ilyen eszedbe. Egyáltalán miért akarsz hazamenni?
-Itt mindenki félelmetes....
-Tényleg? Nekem nem tűnt fel.
Ekkor a pincérek hordani kezdték az ételt, és mindenki enni kezdett.
Yama éppen a levest szürcsölgette, amikor felnézett és meglátta azt a mosolyt már megint.
Eltakarta az arcát, aztán megint felnézett és még mindig.
Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, amikor már pánikolni kezdett és pár pillanatra lessüllyedt Daichi sensei mellett a széken, mert nem bírta tovább.
-Te meg mi a francot csinálsz?! -suttogta Daichi sensei.
-Semmit. Kisebb pánik roham. -mondta a lány, kicsi költői túlzást használva, amikor azt mondta hogy semmi. Igazából már kezdett rettegni az előtte ülő fiútól, már azt is elfelejtve, hogy az a srác elvileg nem tudja bántani, mert tulajdonképpen ninja és segíteni jött ennek az átkozott falunak.
Ott remegett az asztal alatt, amíg Daichi sensei vissza nem húzta maga mellé.
-Mi bajod van Yama? -kérdezte Daichi sensei halkan, hogy senki se hallja a beszélgetést.
-Nézzen fel sensei! Az előttünk lévő fiú figyel és nem hagy békén. Nem bírom ezt elviselni. -remegett tovább, amikor Daichi sensei átkarolta és komoly arccal nézte a fiút.
Pár másodpercig szemkontaktus állt fennt, aztán Daichi sensei feladta.
-Ez nem adja fel egy könnyen. Miért szállt rád annyira?
-Nem tudom. Ez a nagy kérdés. -mondta a lány aztán a sensei nem tudott rá tovább figyelni, mert a házigazda, Ronna-sama beszélni kezdett.
Yama próbált nem gondolni az előtte ülőre, rizst kezdett enni, amikor valami megérintette a lábát.
Azonnal felnézett.
-Az a mosoly. -suttogta rémülten.
Pár másodpercig próbálta elviselni, aztán már kezdett rosszul lenni, felpattant és kirohant a szobából, egyenesen a folyosó végére, aztán az egyik fordulónál nekidőlt a falnak és sírni kezdett. Túl sok volt ami eddig történt vele ezen a szörnyű helyen. Ugye, ki ne pánikolna be egy ilyen helyzetben?
Közben a szobában nagy halgatás volt. Senki sem tudta mintörténik, kivéve Chot és Daichi senseit. Ők sejtették mi a helyzet és mielőtt Cho megszólalhatott volna, Ronna-sama fia, akit Rennek hívtak, felált és beszálni kezdett.
-Utána megyek kedves apám. Segítek neki, had kedveskedjek szíves vendégeinknek. -mondta, közben gúnyos mosollyal nézve Chora.
Daichi sensei sejtette hogy baj lesz, mert Cho fogcsikorgatva, kicsit sem leplezve, le lehetett olvasni gyilkos gondolatait az arcáról.
Aztán felpattant, és meglepő nyugodtsággal szólalt meg.
-Nem kell kedves Ren úrfi, majd én visszahozom. Rám jobbn halgat. -tette hozzá halkan, de hangjából kis büszkeséget lehetett kiszűrni.
Apa és fia egymásra néztek.
-Nem kell fiam, a vendégek had pihenjenek, nyugodtan ülj le és egyél, majd az én drága fiam visszahozza.
Cho csak gyilkos tekintettel állt, egészen addig, amíg Daichi sensei le nem húzta a helyére.
-Cho! Nem tehetünk semmit! Ezt sajnos Yamának egyedül kell megoldania.
-Nem, nem, nem!
-Cho csönd! Ez parancs! Ismétlem, én nem mehetek el Ronna-sama mellől, te sem mehetsz el, megmondta! Yama már nem egy gyerek, akit ápolgatni kéne.
-Mint látta sensei, pánikol, és ilyenkor az ember nem tud gondolkodni. -mondta Cho, és fel akart állni, de Daichi sensei lefogta. 
Közben Ren úrfi kisétált a folyosóra és a nagy ajtót becsukta maga után.
-Yama-saaaaan? -kérdezte Ren úrfi.
Yama meghallotta a hangját. Lelegzése felgyorsult, és magában átkozta az egész falut. Felállt és elkezdett a folyosó ellenkező irányába haladni.
-Yama-saaan? Hol vagy? -kérdezte újra de már közelebb volt.
Közel van! -pánikolt Yama, és amit eddig került, futni kezdett.
Léptei hangosan csattogtak a folyón, Ren már tudta merre keresse.
Aztán elágazás következett.
Volt egy kivilágított út, meg egy másik, ahol a lámpák le voltak oldva, és a messziben egy lépcső vezetett le a mélybe.
Ekkor meghallotta, hogy Ren rohamosan közeledik.
-Ő is fut. -lehelte, és a sötét utat választotta. Futott egy darabig a hosszú félhomályos folyosón, aztán le a lépcsőn, ott belefutott egy nagy lezárt kapuba.
-Most mi a francot csináljak!?
Szerencséjére Ren léptei a fényes irányba haladtak, de így sem volt sok ideje elbúlyni, aztán felfigyelt egy másik ajtóra, még előbb a lépcső aljánál.
Miért van az egész egy sziklába építve? -gondolta, és igaza volt. A lépcső kezdeténél, már nem volt fal, se padló, se semmi, onnantól szikla volt, csak a lépcső volt meg, és a kapuk.
Azonnal az ajtóhoz rohant, szerencséjére az legalább nem volt zárva. Befutott és ott térképeket talált meg terveket egy új fajról.
-Ez meg mi a... -suttogta, amikor Ren léptei éppen lefelé futottak a lépcsőn.
Tudta, hogy a szekrényben megtalálnák, felnézett és tekintete egy szellőző nyílást fedezett fel. Az ajtóhoz ugrott, halkan becsukta, aztán levette a szellőző fedelét, felugrott, aztán visszarakta búvóhelye fedelét.
Szíve majdnem kiugrott a helyéről, amikor újra meghallotta Ren hangját.
-Yama?! Hol vagy!? -kérdezte már idegbeteg hangon. Érzete hogy nyakán szorul a hurok.
Yama közben a kis réseken leste a terveket az asztalon.
-Mik ezek? -suttogta, és már kezdte látni a lehelletét.
Hideg van. -gondolta, amikor Ren berontott a szobába.
Az ajtó nekivágódott a falnak, és hatalmasat zengett és visszhangzott.
Ezt még a díszteremben is hallották.
-Ez mi volt?! -idegeskedett Cho.
-Már kezdek aggódni. -mondta Daichi sensei.
-Yama!? -üvöltötte idegesen.
A lány lélegzet visszafolytva nézte, ahogy Ren kirántja a szekrény ajtót, aztán az asztal alá néz, aztán mivel úgy vélte Yama nincs a szobában, kirohant, de közben kiesett egy kulcs a zsebéből. Nem hallotta meg, ahogy a kulcs csattan a földön, mert megint csak úgy vágta be az ajtót, mint az előbb.
Yama várt, aztán leugrott, és felvette a kulcsot. Felkapta a tervek közül az egyiket, zsebre vágta, aztán átfutott az agyán a gondolat, hogy mivan, ha ez a nagy kapun lévő zárba jó?
Úgy gondolta nem is rossz ötlet, mert ez a család valahogy furcsa. Ilyen szörnyetegeket rajzolni és tervezni, meg a tulajdonságaikat leírni, nem normális dolog.
Végére kellett járnia, valójában mi folyik ebben a faluban?
Ki is valójában az a Mahara Goosen?
Miért van itt egy ilyen titokzatos pince? Miért akadt ki annyira Ren, amikor ő errefelé tűnt el?
Rejtegetnek itt valamit?
És még számos kérdés halmozódott fel Yama fejében, ezért megpróbálta kinyitni az ajtót.
Felemelte a kulcsokat, nagyot nyelt, és az egyik jó volt a zárba.
Szemei felcsillantak, és kinyitódott előtte a hatalmas kapu, aztán vissza is zárta maga után, nehogy Ren lejöjjön és lássa hogy itt bennt kutakodik.
Sötét volt és alig látott valamit, aztán levette az egyik lámpást a falról és azzal sétált a barlang szerűségben tovább.
Csak addig látott, amíg lámpásának fénye világított.
-Megint egy ajtó? -suttogta, amikor benyitott.
Szemei elkerekedtek, és rémülten nézett ki a fejéből. A szoba fala tele volt térképekkel, bejelölve azokkal a helyekkel, ahol ő járt, és tele volt minden róla készült képekkel.
-Én....? -nyögött fel. Tovább nézegette a képeket, a térképeket, a róla írt jellemzéseket, bejegyzéseket, de már így is tudta mit akar valójában ez a falu.
A képei át voltak húzva vörös X-ekkel, és egyik képébe, egyenesen a homlokába, egy tőr volt beleállítva.
-Mi a franc..... -mondta, aztán bizonyítékként megint levett pár lapot a falról, aztán már el is indult visszafelé. Futott a kapuhoz, amikor megtorpant. Egy hangot hallott, de olyat, amit még életében sohasem. Ezt nem adhatta emberi lény, ez valami más volt.
Yama körbenézett.
Ez meg mi volt? -gondolta, amikor az a valami éppen nekirohant valaminek. Nagyot csattant, ezért Yama már tudta merre van az a valami.
Elindult balra, és pár perc múlva a folyosó végén egy hatalmas ketrecet fedezett fel.
-Itt valyon mi van? -suttogta, amikor egy szörnyeteg nekivetette magát a ketrecnek, kezét a rácson átdugta, és Yamát próbálta elérni.
Yama ijedtében felsikított, aztán egyre több szörnyeteg jelent meg.
Ezután Yama visszafelé rohant, ki a kapun, aztán fel a folyosóra. Ott megkérdezett egy pincért, hogy hol van a női mosdó.
-Jobbra, a folyosó végén.
-Köszönöm! -mondta, aztán már futott is arrafelé. Bebújt oda, és megvárta hogy Ren megjelenjen.
-Yama!?
Ekkor mint valami beteg, úgy jött ki onnan.
-Elnézést kérek Ren úrfi, csak egy kicsit rosszul éreztem magamat! Egész eddig itt voltam, remélem nem voltam nagyon a terhére. -mondta közben közelebb lépett a fiúhoz.
Megint jó színészkedési képességét hívta elő.
-Semmi probléma Yama-san. -mondta Ren úrfi, de látszott rajta, hogy megnyugtatta, hogy Yama nem járt a ház tiltott, sötét részén.
Hiszen ha tudta volna, hogy Yama már tud mindent.
-Nagyon sápadt vagy, Yama-san!
-Meglehet, de ne is foglalkozzon velem Ren úrfi, menjünk vissza a díszterembe.
Ren megfogta a kezét.
-A kezed is hideg! -mondta, aztán átkarolva vezette el az egyik pincérek, akitől egy pokrócot rendelt, amit Yama vállára helyezett, aztán megint csak átlkarolva mentek a díszterem felé.
Yama szíve majdnem kiugrott közben a helyéről. Gyakorlatilag egy gyilkos mellett sétált, aki őt akarja eltenni láb alól. Nem túl bizalom gerjesztő gondolat.
Visszatértek a szobába.
-Végre itt vagytok! -kiáltott fel Ronna-sama.
-Elnézést kedves apám hogy késtünk, de Yama-san rosszul lett.
Cho a gyűlölettől már remegve nézte, ahogy Ren úrfi átöleli az ő legjobb barátját. 
Yama közben segítségért sóvárgó szemekkel nézte társait.
Ekkor Ren leültette Yamát a helyére, aztán visszasétált az asztal másik oldalára. Olyan sápadt volt mint a fal, és csak nézte a tányérját.
-Jól vagy? -kérdezte Daichi sensei, amikor megszorította Yama kezét.
-Mi a franc történt Yama!? -idegeskedett Cho.
-Menjünk innen, de gyorsan. -nyögte a lány halkan.
-Miért találtál valamit? -kérdezte Daichi sensei.
-Eleget ahoz, hogy tudjam, ki itt a gyilkos, vagy kik, és azt is tudom, ki az új áldozat.
-Ki az áldozat?
-Én.
Daichi sensei szeme elkerekedett, de próbált továbbra is normálisan viselkedni, mintha nem tudna semmit.
Ezután mindhárman halgattak, és megették a desszertet.
Aztán Daichi sensei kikönyörögte, hogy had nézzenek körbe az utcákon, és biztosította az urakat, hogy 24 óra múlva mindent tudni fognak. -Akárhová, csak ki innen. -mondta Yama halkan két társának.
-Rendben. - mondta Ronna-san- 24 óra múlva találkozunk itt.
-Jó estét uram! -köszöntek el mindhárman.
Ezután az utcán messze elfutottak és megálltak valahol tanácskozni.
-Tehát, mi a franc történt Yama?! -fogta a fejét Daichi sensei.
-Hát.... az úgy volt...
-Mondd, nem érdekel milyen meggondolatlanságokat csináltál, mondd csak! Ez a család tényleg furcsa. Itt valami gubanc lesz, úgy látszik te egy kicsit felgöngyöríted nekünk.
-Tehát... kirohantam a szobából, mert már nem bírtam azt a tekintetet, azzal a sejtelmes mosollyal tovább nézni, vagy nem észre venni. Aztán utánam jött az az állat. Hallottam hogy a nevemet szólítgatja, ezért elindultam az ellenkező irányba. Egyre közelebb hallottam, ezért futni kezdtem. Elágazás következett. Volt egy sötét út, meg egy kivilágított, normális, mint a többi folyosó, de én a sötétet választottam, azt hittem ott jobban el tudok majd rejtőzni.
Rohantam a sötétben, amikor egy lépcsőn haladtam le, aztán tovább, és egy nagy kaput fedeztem fel, de az zárva volt, aztán egy másik ajtót láttam meg, ahová bementem. Terveket találtam, valamilyen szörnyről. -mondta, közben zsebéből a sensei kezébe nyomta a papírt.
-Mi a franc ez? -vizsgálgatta a sensei a papírt, miközben Cho, a vállánál próbált a laphoz férkőzni, hogy ő is láthassa.
-Hallottam hogy közeledik, és már ő is fut. Gyorsan becsuktam az ajtót, aztán nem a szekrénybe, hanem a plafonon lévő szellőzőbe bújtam. Berontott, körbenézett, aztán már ment is ki, de nem vette észre, hogy egy kulcscsomó kiesik a zsebéből. Felvettem és kipróbáltam a nagy kapuba a kulcsokat, talán többet megtudhatok erről a titokzatos helyről.
Kinyitottam az ajtót és bementem. Az egyik lámpással mentem a sötét barlangban, amikor megint egy ajtót fedeztem fel, ahova természetesen bementem. Saját magamról pirossal áthúzott képeket, térképeket láttam, amin rajta voltak a helyek ahol jártam, meg minden féle, de akkor már értettem, hogy itt én vagyok a következő áldozat. Az egyik képembe bele volt állítva egy nagy tőr.
-Uhh.... -nyögött fel Cho.
-Akkor kifutottam a szobából, de egy hangot hallottam, amit követni kezdtem, mert miért ne? Érdekellt mi lehetett az a titokzatos hang. Ezelőtt ilyen sosem hallottam. Egy ketrecet találtam, tele ilyenekkel. -mutatott rá a lapra.
-Milyen undorító. -suttogta Daichi sensei.
-Csak hogy, azok a valamik nagyon hasonlítottak az emberekre. Még az arcuk is megvolt, csak egy kicsit halott zombi módon. Egy kettőt felismertem.
-Igen?
-Látja sensei azt a fickót? Ott! A képen.
Daichi sensei odanézett, és azt a képet látta, amit már oly sokszor. Egy férfi volt rajta, a mostanában eltűnt személy, akiről minden utcában lehetett egy képet látni.
-Őt láttad?
-Igen, azt hiszem. Legalább is, hasonlított rá.
-Akkor, eddig azt tudjuk, hogy Ronna-sama, meg lehet hogy a fia is benne van az ügyben-
-Az biztos. -vágott közbe Cho szárazon.
-Tehát ott tartottam, hogy a fia is lehetséges hogy benne van az ügyben, és ezek ketten embereket rabolnak el, és ilyen.... szörnyeket kisérleteznek ki belőlük?
-Pontosan. -mondta a lány.
-De, nem értem. Miért pont te vagy a következő?
-Én tudjam? Szerintem a fekete chakrám miatt.
-Lehetséges, hogy már kifejlesztették amit akartak, és most erős ninjákat akarnak elfogni, hogy őket alakítják át. De mit kezdenek a szörnyekkel az után? Egyáltalán hogyan irányítják őket.
-Azt olvastam ott a terves szobában, hogy az agyukba is ültetnek valamit, és úgy tudják őket irányítani.
-Azta. Ezek aztán messzire mentek.
-Szerencsére én vagyok a következő, így addig is nem lesznek további áldozatok.
-Hát, tényleg szerencse, ha ilyen szempontból nézzük. -jegyezte meg Daichi sensei, aztán gondolkodni kezdett.
-Mit tegyünk most? -kérdezte Yama, aztán Daichi sensei pár perc múlva negszólalt.
-Elkapjuk őket.
-Oké, de hogyan?
-Odamegyübk, aztán ihaj-csuhaj, csihi-puhi.
-Komolyan? Ez a nagy terv?
-Hát, mit tudnánk mást csinálni?
-Nem tudom...
-Akkor? Már lenne kedvem verekedni, és szétverni azt a Ren fiút. Nagyon idegesített, amikor nem hagyott téged békén.
-Aranyos tőled sensei. -nevetett Yama, aztán visszaindultak a házhoz.
Vártak egy, kicsit, aztán a két gyanúsított megjelent előttük.
-Kedves vendégeim, este 1 óra van. Miben segíthetünk ilyenkor? -kérdezte Ronna-san.
A terv szerint, ami nem is nagyon létezett, Yama elővette a zsebéből a kulcscsomót.
-Hoppá, hoppá, "Ren-saaaan"! Látod mi ez?!
Mindkettő lefagyottan állt.
-Lebuktatok, mind a ketten. -mondta Daichi sensei komolyan.
-Mindketten. -ismételte meg gúnyosan Cho.
-Ti rohadékok. -sziszegte Ren.
-Egyet mondjon meg, Ronna-sama. Miért? Miért én? -kérdezte Yama.
-Utáltam a clanod. Söpredék. De elvileg te erős vagy, ráadásul a birtokodban van a fekete chakra. Gondoltam, szépen mutatnál a gyüjteményemben, mint az utolsó Mizune. -mondta gúnyosan.
-Akkor Rent meg miért érdekelte ennyire Yama?! -kérdezte Cho.
A bűnös fiú felemelte vállát, aztán megszólalt.
-Ez volt a feladatom, hogy a bizalmadba férkőzzek, vagy tovább, aztán elcsalni valahová, és eltenni láb alól. Csak azt nem értem, hogy kerül hozzád a kulcs?
-Szerinted, egész végig a mosdóban gubbasztottam? Képzeld Ren úrfi, becsaptalak. De csúfosan. Mindent átkutattam ott lennt, a rohadt kis pincétekben, így mindent tudok. -mondta a lány, amikor kivette a képet, meg a terves papírt a zsebéből.
Apa és fia egymásra nézett.
-Vége van, Mahara Goosen. -mondta Daichi sensei.
-Szerinted vége van, Kohara? -kérdezte az apa, vagyis, igazi nevén Goosen, mosolyogva.
-Ooooh, nem Goosen, ez még csak most kezdődik.
-Kohara!? -bökte ki Daichi sensei.
A két bűnöző mosolygott, és gúnyosan nézték Daichi senseit.
-Róla is hallottam már! -mondta Cho.
-A legmocskosabb szökött ninják, bűnözők közé tartoznak ezek itt előttünk. Áruló. -mondta Daichi sensei, szemöldökeit a méregtől összeráncolva, és fogait Kohara felé csikorgatva.
-Jaj, Daichi. Te még mindig olyan naív vagy, mint voltál.
-Rohadj meg, Kohara. Gondoltad, hogy majd kezet emelsz a tanítványomra?! Nagyon tévedsz. Mingyárt én röpítem le azt a hazug fejed!
-Nem értem, miért véded. Végülis ő is ott hagyott téged, mint én. Azt kell mondjam hasonlítunk. -mondta Kohara gúnyos fejét Yama felé fordítva.
-Én nem vagyok gyilkos. -jelentette ki Yama az egyetlen, de nyomós eltérést, közte és Kohara között.
Daichi sensei elhalgatott, ahogy Kohara is.
-Mi történik, sensei? -kérdezte Cho.
-Kohara Konohai. Szinte vele nőttem fel, de aztán otthagyta a falut, és gyilkolni kezdett. Szinte testvérként tekintettem rá, de mostmár nem több nekem, mint egy kártevő, akit el kell törölnöm. Semmit sem ér.
-Akkor hogy a francba nem ismerte fel, sensei?
-Nagyon megváltozott. Ismerős volt a tekintete, de túl régen láttam ahoz, hogy ilyen könnyen felismerjem. Egyébként is, álmomban sem gondoltam hogy ő az, mert itt egy falu fejének a fia szerepet játszotta. Még gyerekek voltunk, amikor elment. Akkor elhatároztam, hogy nem akarok soha többet emlékezni rá, és nem is fogok, de most, sajnálatos módon megint látnom kell azt a hazug, áruló pofáját.
Yama bólintott, aztán a két szökött ninjára nézett.
-Miért hívtatok Konohai ninjákat azért, hogy gyakorlatilag magatokra hozzátok a bajt? -kérdezte Yama.
-Szórakozni akartunk egy kicsit. Kíváncsi voltam, vagytok-e elég eszesek ahoz, hogy rájöjjetek a turpisságra.
-Hát, rájöttünk. -jegyezte meg a lány.
-Nem tök mindegy? Így is, úgy is, az lesz a vége, hogy a gyűjteményem új szerzeményei lesztek. Hatalmas szerencse volt, hogy pont te jöttél. Már évek óta próbálunk téged becserkészni. Egyébként, nem is értem hogyan jelentél meg itt, mint egy "Konohai" amikor elvileg te is szökött ninja vagy. -mondta tovább Goosen.
-Hagyj békén. Te nem tudod mi történt velem a múltban. Így nem értheted.
-Jaaaaj, te szegény!-gúnyolódott Kohara, amikor Daichi senseinek elege lett, és nekiment régi társának.
A sensei teljesen elvesztette a fejét, és körülbelül annyi ésszel harcolt, mint egy kezdő genin.
Amíg Koharával viaskodott, Goosen simán rájuk tudott fújni egy tűzgolyót. Kohara kiugrott előle, Daichi senseinek meg már annyi volt, nem maradt ideje kiugrani előle.
-Kuro Shiguro! -kiáltotta Yama, aki szintén beköszöntött a harcba.
De, ebben a pillanatban olyan dolog történt, amire egyikük sem számított.
Amíg ők a fekete burokban, megmenyekültek a tűzgolyótól, a két bílűnöző azonnal leroganta Chot.
A fiúnak csak annyi ideje maradt, hogy chakrájából kardot formázzon, és valahogy védekezzen, mert most nem Kohara, hanem Hoosen jött rá karddal, és addig a másik, oldalról szél elemmel támadott.
Cho észre sem vette Koharát oldalt, egész jól harcolt Goosen ellen.
-Érdekes képesség fiam. -mondta Goosen harc közben. -Te is kellesz a gyűjteményembe.
-Először le kell győznie! -mondta Cho diadalmasan.
De ekkor, Kohara által, egy nagy széltornádó érkezett feléjük, ami Chot telibe elvitte. Aztán a tornádó elvitte a fiút a falig, aztán letette. Amikor eltűnt a szélvihar, Cho ott ült, a falnak nekidőlve, és testéből tűk álltak ki.
-Te rohadék! Tűket dobtál a tornádóba?! -üvöltötte Daichi sensei Kohara felé.
-Jaaaj, hoppá! Véletlen volt. -mosolygott Kohara.
Daichi sensei megint csak neki akart rohanni, de Yama megfogta a kezét.
-Sensei!
-Mivan!?
-Tudom hogy ideges vagy-
-Jólvan, mostmár elintézem! Vidd ki innen Chot!
-De-
-Menj!!!
Nem volt már kifogás, vagy valami segítség, Daichi sensei megmondta. Neki az a feladata hogy kivigye Chot.
-Menj! Mentsd meg a barátodat! -mondta Daichi sensei, és megfogta Yama fejét, aztán nekirohant a két ellenségnek.
Yama Chohoz rohant, de Goosen nem akarta hagyni, hogy Yama elfusson. A lány felé rohant, de Daichi sensei előtte termett a katanával, és megsikerült vágnia Goosen mellkasát, de csak egy kis vágás erejéig.
-Yama fuss! -kapta az utasítást újra Daichi senseitől. Nem is várt tovább, fejemelte Chot a hátára és futni kezdett.
Nem is kereste ebben a hatalmas házban a kijáratot, kiugrott az egyik ablakon, és miután megkérdezte merre van a kórház, egyenesen arra futott.
Berohant az épületbe, és azonnal üvölteni kezdett.
-Hééj! Valaki segísen!!!
Megjelentek az orvosok, meg ápolónők, akik az első emeleten hallották az üvöltést.
-Uram Isten, mi történt? -kezdte az egyik orvos.
-Ronna-sama, meg a "fia" a gyilkosok! Most éppen harcolnak a senseijemmel, de a társam megsérült! Kérem segítsenek neki!!!
-Oh, tehát lebukott, a mi nagy vezérünk. -mondta miközben stílusa és arckifejezése teljesen megváltozott.
-Heh? -nyögte Yama.
Még mindig a vezérüknek tekintik azt az embert!? -gondolta.
-Gondoltad lányom, hogy ezek után mi cserben hagyjuk drága Goosen-samát?
-Várjunk csak! Ti hozzá tartoztok!? Nagy duma mondhatom! Az az ember egy gyilkos! Akármikor megölhet benneteket, vagy új tagjai lesztek a zombi seregének!
-És?
Yama meghökkent. Csak állt pár pillanatig, aztán realizálta, hogy itt nem fognak neki segíteni.
-Mondja uram.... van ebben a faluban olyan, aki nem őrült?
-Nem vagyunk őrültek, csak bűnözők.
Yamának most lett elege ebből az egész faluból. Kirohant a faluból, aztán fel az első nagyobb domb tetejére.
Abban reménykedett, hogy talán lát majd egy falut a közelben, de sehol sem volt egy árva falucska sem.
Messzebb nem mehetett, mert Daichi senseinek még kellett segítenie.
Leült, és ködszert meg fertőtlenítőt vett elő, amit mindig hordott magával a hátizsákjában.
Megpróbálta ellátni Chot.
Először, eltávolította az összes pici tűt, aztán lefertőtlenítette a sebeket, és átkölötte, vagy bekötötte őket jó szorosan.
Talán ez így bírja egy darabig. -gondolta, aztán kivette Cho hátizsákjából a fiú fekete hosszú köpenyét, és a sajátjából az kabátját. A köpenyt leterítette a földre egy fa mellé, a fiút nekidöntötte a fának, és rárakta a kabátot, mint egy takarót.
-Jó, ezzel meg is volnánk. -mondta, aztán visszanézett a messziben lévő átkozott falura. Futni kezdett, amíg a ház elé nem ért, ami már pár helyen beomlott.
-Sensei!! -üvöltötte miközben berohant a házba.
A sensei hősiesen küzdött ellenük, Goosent már nagyjából elintézte, mert az csak a harcmező mellett lihegett és a hasát fogta, ami vérzett.
Eltalálta Goosent! -gondolta, amikor Kohara a fáradt senseire váratlan, de végső csapást mért, saját katanájával.
Végighasított Daichi sensei mellkasán.
-S-... -suttogta Yama, amikor végignézte, ahogy a sensei lebukik q földre.
Ezután olyan harag fogta el, amilyen még soha.
Megjelent körülötte a fekete chakra, de olyan mértékben, hogy betört alatta a talaj.
Aztán lassan bőre is elkezdett színt változtatni.
Yama nem tudta mi történik vele, csak azt érezte, hogy erősebb mint valaha.
Azt sem értette, miért öltött bőre feketébb színt, de nem is nagyon érdekelte.
Úgy dühöngött, mint annak a rendje, amikor az egész plafon felépült és megsemmisült, ettől az erőtől.
Már nem ház állt körülöttük, hanem pár falmaradvány, meg törmelék.
Aztán Yama fölött, a chakrából kirajzolódott egy emberi alak. 
Csak fehér körök voltak a szemei, és volt egy hatalmas mosolygós szája.
Aztán az kinyílt, és üvölteni kezdett.
15 méteres körzetben egyenesen előre, megsemmisült minden a faluból. Csak Daichi sensei maradt meg, akiért a chakra alak hosszú kezei elnyúltak és kiemelték a sugár elől. Ezután "Yama", akit már inkább a szörny irányított, felugrott irtó magasra, és ott fennt, a fekete alak újra kinyitotta száját, és azzal a hatalmas fekete sugárral, megsemmisítette az egész falut. Ezután a fekete alak kinyújtotta hosszú kezét, ami elért a messziben lévő dombhoz, ahol Cho ült.
Ott lerakta Daichi senseit.
Pár pillanat múlva, Daichi sensei kinyitotta a szemét.
Elszörnyedve látta, hogy tanítványából most kiszabadult az a szörnyeteg.
Felült és elkezdett beszélni.
-Yama? Hallasz engem?
A lány csak állt, azzal a szörnyű ábrázattal, meg sem hallotta, mit mondott Daichi sensei.
-Nem hall téged. -süvítette a Yama fölött lebegő hatalnas fekete alak.
-Yama kérlek!
-Mondom nem hall téged!
-Yama! Emlékszel rám?
Hogy emlékszem-e rád? Ki beszél? -gondolta Yama, aki valahol egy sötét helyen kóválygott éppen.
Mi lehet ez? A tudat alatti? De ki beszél? -gondolta, mert akármilyen mélyen aludt most, hallotta Daichi sensei szavait, csak esélye sem volt felébredni, amíg a szörny uralta.
-Ha jobban átgondolom, már voltam itt egyszer. -mondta, amikor ott állt a semmiben, és szavai visszhangoztak azon a hatalmas sötét helyen.
Csak meg kell találnom a kiutat.
-Yama! Keresd meg a kiutat! Kérlek! Ébredj fel! -üvöltötte Daichi sensei, miközben már Cho is felébredt.
-Mi a franc.... mi történik sensei!? -nyögte Cho.
-Most nincs idő beszélgetni Cho. Yama! Yama!!!
Még mindig szólongat valaki. Ismerős a hangja, de ki lehet az? Nem emlékszem. Merre is indultam el a múltkor? -gondolta miközben elindult előre. Sétalgatott, amikor egyszer csak zuhanni kezdett.
Aztán a sötétséget felváltotta az erős fény. Eltakarta szemeit mert már megszokta a sötétet. Aztán mégis kinyitotta, és egy utcát látott, amit nagyon is jól ismert.
-A clanom?
Az utca amit most néznie kellett, tele volt harcoló ninjákkal.
-Ez az az éjszaka... -suttogta, amikor a harcoló ninják között észrevette apját.
-Apa?! -kiáltott fel, aztán végignézte apja utolsó harcát.
Hősiesen küzdött, de nagy volt a túlerő. Semmi esélye sem volt a harc végén, aztán egy hirtelen hátulról érkező támadás lerepítette a fejét.
Yama elhalgatott. Könnyezni kezdett, nem értette miért kell ezt végignéznie.
Közben még mindig zuhant, de a körülötte lévő világ megint változott.
Azt látta, ahogy a Konohaiak eltűntetik a holttesteket, ahogy az édesannyáét is, meg a testvéreit is.
Aztán újabb képváltás.
Azt nézhette végig, hogyan szenved Daichi sensei, és keresí őt, amikor elhagyta a falut.
Milyen szenvedéseken ment végig, miattam... -gondolta, aztán új rossz emlék érkezett.
Shikamarut látta, amikor még jóban voltak. Ahogy ketten nevetgéltek, meg szivatták egymást. Minden Shikamaruval való jó emléket végignézett, aztán jöttek a rosszak. Ahogy Shikamaru üvölt, aztán arconvágja. Aztán újra mást látott. Jól ismerte azt a helyet, amit éppen nézett. Shikamaruék háza.
Shikamarut látta, ahogy sír, és anyja próbálja megnyugtatni, aztán valami elmosódott hangot hallott.
-Nem fog megbocsájtani!
Ismerte a hangot. Shikamaru volt. Szíve összeszorult, és teljes mértékben megbocsájtott Shikamarunak mindenért, akit életében kapott tőle.
Aztán má nem zuhant. Állt a sötét helyen, de most egy nagy, kapu előtt.
Megfogta a hatalmas kilincset, és húzni kezdte a hatalmas ajtót. Minden erejét összeszedve húzta a hatalmas ajtót, amít az ki nem nyílt, és az ajtó másik oldaláról, rengeteg fény árasztotta el, aztán újra visszatért a domb tetejére, saját testébe, közben a fekete alak nagyot üvöltött, aztán visszaszivárgott Yama gyenge testébe.
Ekkor Yama vörös szeme még megvolt, csak ezért volt még magánál.
Leesett a földre, ült egy darabig, feldolgozta mi történt, aztán hangosan és keservesen sírni kezdett.
Daichi sensei odakúszott, ahogy Cho is.
-Mi történt?
-Menjünk haza. -jelentette ki.
Daichi sensei mosolyogva bólintott.
Pár óra múlva, nem is kellett sokat várniuk, megjött a segítség Konohából.
Hallották a robbanást, és Tsunade úrnó azonnal ségítséget küldött.
Yama, Chovak együtt már bőven aludt, és a senseit is ellátták, aztán a segíség hazaszállította őket Konohába.

_______________________________________
Sziasztok!
Tudom, most pár napra eltűntem, mert ezt a hosszú részt írogattam, meg gyorsan megrajzoltam ezt a képet, mert úgy gondoltam szép befejezése lenne ennek a küldetésnek, így ezzel a cukiii rajzzal.
(Átrajzolt)
Ebben a részben megjelent Yama igazi ereje, tudom meglepő volt egy kicsit...
Lehet hogy vannak benne hibák, de tudjátok, hosszú és lehet hogy nem mindent vettem észre...
Na de remélem tetszett a rész!
-Köszi hogy végigolvastad! ♡♡♡♡♡