Az utolsó éjszaka [Befejezett]

1.

A résnyire nyitott ablakon keresztül, hideg szellő simított végig az arcomon, amibe már-már beleborzongtam. Gyorsan kikászálódtam az ágyból, majd egyből az ablak felé vettem az irányt, hogy végre ne jöjjön be több hideg. Az óra még csak hajnali öt órát mutatott, de már minden álmosság elillant a szememből.

A kandalló mellett volt két fadarab, amit gyorsan rá is tettem a még éppen pislákoló parázsra. Mintha ettől bármi melegséget várhatnék. A ház rossz szigetelése miatt már az is nagy öröm, ha végre melegebb van bent, mint kint.

Hamar felöltöztem, majd a legvastagabb kabátom kíséretében kiléptem a zord, hideg utcára. Már február vége van, de még mindig havazik. A bolt sajnos messze van tőlünk, de valahogy muszáj eljutnom, még ilyen időben is. Úgy döntöttem, hogy nekivágok az útnak biciklivel. Tudom nem a legelőnyösebb választás, de tekintve hogy az autóban nincs üzemanyag, jobb nem jutott az eszembe. Körülöttem csak páran lézengtek, mindenki behúzott nyakkal, sietősen sétáltak a hóval belepett aszfalton.

Húsz percnyi biciklizés után, végre megérkeztem az úticélomhoz. Nem nagy bolt, de nekem tökéletes, hisz ha bármit szeretnék venni, itt általában meg is találom. Az üzlet pár perce nyithatott ki, mert csak néhányan voltak bent. A kezemben lévő listát szorongatva járkáltam a sorok közt. Azonban mikor megláttam, hogy a bolt félig üres, egyre idegesebb lettem. Alig találtam pár dolgot, amit venni szerettem volna. Mivel már úgyis mindegy volt, annyira nem is válogattam, csak minden olcsóbb és ehető dolgot beledobáltam a kosaramba. A kasszához lépve, már csak a fizetendő összeget figyeltem, ami minden egyes áru után egyre csak nőtt. Szerencsémre kiválóan megtanultam a pénzzel gazdálkodni, így bőven elég volt az a pénz, amit magammal vittem, még így is, hogy a legtöbb dolog nem is szerepelt a listámon. A bicikli kormányára akasztottam a két szatyrot, majd velük egyensúlyozva vágtam neki a haza felé vezető útnak.

Belépve a bejárati ajtón, egyből melegebbnek tűnt a ház, mint mielőtt elmentem.

Gyorsan bementem a konyhába lerakni a táskákat, mert már alig bírtam el őket.

– Jó reggelt Drágám! – köszöntött egyből Erik, és ösztönösen a szatyraimért nyúlt.

– Köszönöm, és neked is jó reggelt! – léptem oda hozzá egy csókra.

– Hogy-hogy már ilyen korán fent vagy?

– Nem tudtam aludni, de ahogy látom te sem – biccentett a táskák felé.

– Na igen, de gyere, inkább reggelizz valamit, vettem egy csomó mindent.

– Köszönöm! – ült le mellém.

– Apuka még alszik?

– Ma még nem láttam, mondjuk, nem mintha olyan sokszor találkoznánk.

– Megyek, megnézem – álltam volna fel, de pont abban a pillanatban toppant be Simon.

Simon, a férjem, vagyis Erik édesapja, már vagy fél éve velünk él. Igaz, szinte sosem látjuk, talán csak reggelinél és néha este. Hogy mit csinál egész nap a szobájában? Aggódik, mint mindenki. Mindenki fél, leginkább a megélhetés miatt, bár ki tudja, lehet hogy ennek kellene lennie a legkisebb problémánknak.

– Jó reggelt apuka! Jöjjön csak reggelizni maga is.

– Köszönöm, Melina! – mosolygott rám kicsit erőtlenül.

Csend telepedett közénk, mindenki a reggelijével volt elfoglalva. Minden egyes étkezés így telt. Egy hang nélkül, mindenki magába fordulva.

– Szerintem én lassan elindulok dolgozni – állt fel az asztaltól a férjem.

– Menj csak nyugodtan, ott van a fal mellett a biciklim, elviheted.

– Bicikli? Minek, ha van autónk?

– Azzal nem jutsz el túl messzire.

– Mégis miért?

– Reggel azzal akartam menni a boltba, de mikor kiértem a tanksapka ki volt nyitva, és a kerék mellett volt egy műanyagcső eldobva.

– Hát ezt nem hiszem el! És akkor most, mi a fenét csináljak?!

– Vagy mész a biciklimmel, vagy itthon maradsz – rántottam lazán vállat.

– Biciklivel vagy fél óra lenne az út.

– És ha elmennél a közeli benzinkúthoz? – szólt közbe Simon.

– Ugyan apa, mindjárt nyolc óra. Ilyenkor már egyik helyen sem kapsz benzint.

– Akkor ma maradj itthon. Egy napot túl élnek a beosztottjaid.

– Úgy tűnik muszáj lesz – sóhajtott beletörődően Erik.

A reggeli után gyorsan elpakoltam, majd inkább már megszokásból, bekapcsoltam a tévét, amiben mostanában csak egyre rosszabb hírek vannak.

Simon kivételesen a nappaliban maradt, amin kicsit meglepődtem, hisz mindig el szokott magába vonulni. Elővett egy újságot, majd elkezdte azt lapozgatni.

Én pedig úgy döntöttem, hogy hozok be egy kis tüzelőt, mert kezdett bent egyre hűvösebb lenni. Kint még mindig havazott megállás nélkül, ami kezdett már kissé unalmassá válni. Minden egyhangú fehér, és hideg. Soha nem is szerettem a telet, de most meg pláne. Nagy nehezen telepakoltam egy egész ládát fával, és már a teli rekesszel botorkáltam vissza a melléképületből, figyelve arra, hogy lehetőleg ne csússzak el.

Éppen az ajtókilinccsel babráltam, mikor is megszűnni nem akaró robajt hallottam. Pontosan tudtam, hogy minek a hangja. Felnéztem az égre, és vártam. Pár perc múlva már meg is jelentek a helikopterek. Egy.... Kettő.... Három.... Négy. Most csak négy jött, de akárhogy is, nem jelentenek jót. Mostanában egyre gyakrabban tűnnek fel az égen, felkavarva a kisváros csendjét.

Kicsit leráztam magamról a havat, már amennyire sikerült, és beléptem a házba. Leraktam a kandalló mellé a ládát, és megpróbáltam egy kis életet lehelni a már szunnyadozó parázsba.

Ha tetszett az első rész, kérlek hagyj magad után nyomot ^^