Az utolsó éjszaka [Befejezett]

21.

– Nem lehetne egy kicsit finomabban?! – mordult fel, rám sem nézve, a sebesülésekkel teli férfi.

– Elnézést, nem tudtam, hogy a katonák ilyen érzékenyek! – vágtam rá egyből ironikusan.

– Maga már csak tudhatja. Biztosan hónapokon keresztül harcolt a keleti fronton.

Amint ezt kimondta, egy pillanat alatt lefagytam. Meredten bámultam magam elé, a teljes világot kizárva.

A keleti front. Ahol Erik is van. Vajon ő is megsérült? Mégis mik történhetnek ott?

– Elnézést, ha megbántottam – emelte rám most először a tekintetét, ezzel kizökkentve a bambulásomból.

– Nem, dehogy – néztem fel rá.

Egy pillanat alatt elvesztem, mély smaragdzöld szemében, amelyben, olykor meg-megcsillant a fölöttünk elhelyezkedő lámpák tompa fénye.

– Mesélne nekem, arról a helyről?

– Nem hiszem, hogy hallani akarná.

– Kérem.

– Ahogy kívánja – hagyta rám végül sóhajtva. – A legelső csapatban voltam, akik a keleti frontra mentek. Eredetileg Amerikából jöttünk, ott voltunk hivatásos állományban, de rendes háborúban még sosem volt részünk.

– Szóval maga egészen Amerikából jött idáig harcolni?

– Igen. Persze nem kérdezték, hogy akarok-e jönni, egyszerűen csak menni kellett.

– És mi volt a fronton? – kérdeztem kissé elcsukló hangon.

– Mikor odaértünk még semmi különös. Aztán már aznap este elkezdődtek a robbanások. Megállás nélkül lőttek minket, és sokszor az árkok sem védtek kellően. Az első nap már harmincnégy bajtársamat vesztettem el, viszont muszáj volt kitartanunk.

– De hisz az rengeteg ember.

– Igen, és azóta ez csak sokszorozódott. Olyan, már rangidős katonákat vesztettem el, akik mióta itt vagyok, végig támogattak. Ők már harcoltak korábban is, azonban ezt mégsem élték túl.

– Te... hogy sérültél meg? – pillantottam ismét rá, és csak ekkor tűnt fel, hogy letegeztem.

– Öhm... elnézést, csak... – magyarázkodtam összefüggéstelenül.

– Semmi gond. Nyugodtan tegeződhetünk.

– Rendben. Szóval... hogy sérültél meg?

– Egy sokadik rakétának köszönhetően. Épp a táborhelyünkön voltunk, amikor hangos zúgást hallottunk, és már szétnézni sem volt időnk. Én csak egy robbanásra emlékszem, túl gyorsan történt minden, de az biztos, hogy nagyon jól céloztak. Egyenesen a táborunk közepére. Akik akkor ott voltak, semmi esélyük sem volt.

Mivel a sérülései bekötözésével már végeztem, csak ültem mellette, és próbáltam magamba szívni minden információt, amit a frontról hallok.

– Német katonákkal nem találkoztatok esetleg?

– Németekkel? Nem, csak lengyelekkel, meg franciákkal, de miért?

– Mindegy, nem fontos – legyintettem.

– Elvitték valamelyik családtagod?

– A férjem – sütöttem le a szemem.

– Biztos, hogy ide hozták?

– Igen, még márciusban elhurcolták kiképzésre, sok más emberrel együtt. Nemrég pedig azt a hírt kaptuk, hogy a frontra vitték. Vagyis gondolom, mert egész Berlinben emiatt tüntettek, hogy megakadályozzák.

– Sajnálom, de biztosan nincs semmi baja. A keleti front elég nagy, nem feltétlen, vannak mindenhol olyan harcok, mint amit meséltem.

– Remélem – sóhajtottam, majd felállva átadtam a helyem, az éppen visszatérő Christine-nek.

– Köszönöm... hogy is hívnak? Ne haragudj csak ebben a rohanásban teljesen elfelejtettem megkérdezni  – nevetett fel kínosan.

– Semmi gond. Melina vagyok. Melina Berger – mutatkoztam be illedelmesen.

– Christine Brylska – rázott velem jelképesen kezet. – Na szóval, Melina, nagyon köszönöm a segítséget, egész profin csináltad – jegyezte meg elismerően a munkám.

– Nem először láttam már el sérüléseket. De én most megyek, hátha kell még valakinek segíteni – indultam el, utoljára visszanézve az ismeretlen férfire, akivel tekintetünk azonnal összetalálkozott.

Kissé szürreális a helyzetünk, hisz még a nevét sem tudom, de tegeződünk. Csakis azért, hogy kifaggassam mindenről, amit csak tudhat, hogy hol lehet éppen Erik.

Kíváncsian nézelődve bandukoltam, reménykedve hátha valaki éppen segítségre szorul.

– Hé, te! Gyere csak ide!

Körbe nézve, megpillantottam azt az embert, akiről már az elején azt gondoltam, hogy valami főnökszerűség lehet. Éppen rám mutatva intett, tehát ezekszerint, az előbb is nekem kiabált.

Gyorsan odasietve hozzá, kérdezni sem volt időm, ő már osztotta is ki a következő feladatom.

– Hoztak egy újabb katonát, menj és lásd el!

– De én még csak most jöttem ide, én nem tudok egymagam ellátni egy sérültet.

– Ha így gondolod, akkor nincs itt semmi keresnivalód! Parancsolj, ott az ajtó! – rivallt rám.

– Elnézést, nem úgy értettem. Hol van az a sebesült?

– Azon a függönyön túl – mutatott a tőlünk pár méterre lévő függöny felé.

– Rendben, máris megyek.

– Ja, és ne ijedj meg a látványtól! – hagyott ismét magamra, hogy valaki mással beszéljen.

Lassan csoszogtam az a bizonyos függöny felé, a fejem pedig már tele volt szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatokkal, hogy mi is fog majd ott rám várni.