Az utolsó éjszaka [Befejezett]

17.

Erik Gerster

Az oldalamba belenyilalló fájdalomra riadtam fel. A szállásunkon lévő kemény heverőktől, már kék zöld foltok borítják a testem. A kis ablakunkhoz sántikáltam, ami az egyetlen fényforrásunk, mivel a lámpa már régen kiégett. A hideg üveghez támasztva a homlokom, kémleltem ki, azonban szinte semmit sem láttam a hatalmas ködtől. Sóhajtva ültem vissza az alvóhelyként csúfolt deszkára.

Gyűlölök itt lenni, minden egyes nap egy kínszenvedés. Mióta a kiképzésünk papíron befejeződött, minden nap ugyanúgy kivezényelnek minket, csak most már hadgyakorlatnak hívják. A feleségemről pedig azóta sem hallottam semmit, ami lassan megőrjít.

A többiek még mindig aludtak, ezért én is visszafeküdtem, alvást színlelve, nehogy a hamarosan érkező tisztek észrevegyék, hogy már fent vagyok.

Egyszer csak kivágódott az ajtó, egy csattanás kíséretében, majd szépen felkeltettek minket.

– Ébresztő!! Reggeli tornához sorakozó!! – ordította el magát a szakaszvezetőnk.

Rajtam kívül szinte mindenki, fáradtan tápászkodott fel, és igyekeztek a lehető legjobban kidörzsölni az álmot a szemükből.

Ahogy kiértünk, azonnal a helyünket kezdtük keresni a több száz emberből álló, hosszú sorban. A szakaszvezetőnk mellett, kíváncsian méregettük a mellette lépdelő, látszólag is magasabb rendfokozatban álló személyt.

– Első nehéztüzérségű zászlóalj, hadgyakorlat megkezdéséhez sorakozó! – hangzott el a már jól ismert vezényszó.

Azonnal kilépve a végeláthatatlan sorból, bajtársaimmal elindultunk a kínzásunk helyszínére. A több órán keresztüli bokrok, és iszapos, saras árkok meghódítása után, végre valahára egy másik egység következett, minket pedig elküldtek zuhanyozni.

A tisztálkodás után, visszamentünk a betonplaccra, ahol az ismeretlen katona, úgyszint előbukkant.

– Magukat a holnapi nap folyamán elszállítják. Az alezredes úr, ma éppen ezért teszi nálunk tiszteletét, hogy meggyőződjön arról, maguk valóban kiváló katonák lettek! – vázolta fel a helyzetet a szakaszvezető, egy fokkal talán nagyobb hangerővel, mint kellett volna.

Kétségbeesetten néztünk össze, de csak egy pillanatra, nehogy feltűnést keltsünk. Mégis hová akarnak vinni minket? Fogalmazódott meg bennem, és a mellettem állók fejében is, ez a kérdés. Azonban erre választ egyáltalán nem kaptunk, mert ez a kis bejelentés után, vissza is parancsoltak minket a szobákba.

– Első nehéztüzérségű zászlóalj, vissza a laktanyába!

Fáradtan, és persze tele kérdésekkel meneteltünk, ott hagyva a parancsnokunkat.

– El tudjátok ezt hinni? Ma volt az utolsó hadgyakorlatunk! – lelkendezett Schäfer, a legoptimistább ember közölünk.

– De azzal ugye tisztában vagy, hogy ezután élesben kell ugyanezt csinálnunk? Harcolni visznek minket, nem üdülni.

Schäfer csak egy vállrándítással nyugtázta, miszerint ráér ezen majd holnap aggódni.

– Egyébként hol van Bauer?

– Itt vagyok! – toppant be az ajtón lihegve.

– Veled meg mi történt? – kérdeztem tőle szórakozottan.

– El kellett mennem valami papírt aláírni, és közben találtam valamit a vezérőrnagy asztalán – mutatta fel büszkén, a kezében lévő borítékot.

– Ez meg mi?

– Nem tudom, egy levél. Neked volt címezve, gondoltam úgyse veszik észre, ha elhozom, de a biztonság kedvéért azért futva jöttem – röhögte el magát.

Kíváncsian vettem el tőle a borítékot, ami dátum szerint már egy hónapja érkezett, mégsem adták ide.

Ahogy kinyitottam a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni, mert egyből ráismertem. Ez Melina írása.

Komótosan elkezdtem olvasni, miközben végig magamon éreztem a többiek kérdő tekintetét. Egy pontnál azonban, nem bírtam tovább olvasni. Néhány könnycsepp szökött a szemembe, amit igyekeztem a lehető leggondosabban visszatartani.

– Mi az Gerster? Mondj már valamit, ki írt?

A meghatottságtól egy pillanatig nem jött ki hang a torkomon, majd erőtvéve magamon felnéztem a papírból, és nagy nehezen megszólaltam.

– A feleségem az. Azt írta, hogy apa leszek! – néztem végig a többieken egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

A hangos tapsolás, és gratuláció után, Bauer kikapta a kezemből a levelet, és ő is olvasni kezdte.

– Azt írta még, hogy üzenj vissza neki.

– De mégis hogyan? Ha a vezérőrnagynak kellett volna ideadnia a levelet, már egy hónappal ezelőtt, hiába írok én is, úgysem fogja kézbesíteni.

– Tulajdonképpen azt sem tudja, hogy ezt most elolvastad, szóval valami mást kell kitalálnunk.

– De mégis mit? – tettem fel a költői kérdést, amire már Bauer sem tudott mit mondani, csak némán nézett maga elé.