Az utolsó éjszaka [Befejezett]

25.

Erik Gerster

A maró füst égette a torkom, miközben újabb és újabb tárat vettem elő az egyre csak fogyó lőszerek helyére. A folytonos helikopter és repülőzúgás máskor fülsüketítően hangzana, most mégis természetes alapzajként számít. Az eső szakadatlan esett, cseppjei szinte sújtóan csapódtak a hideg, fém fegyverekhez. Ahogy a töltényekkel bíbelődtem, nem figyelve az előttem heverő bukkanóra, egyenesen belezuhantam a sárba.

– Gyere gyorsan! – nyújtotta a kezét Bauer.

Amint sikerült felkelnem, a többiek után sittem, szorosan az árok fala mellett, azonban az előttem lévők egyenletlen rohanása következtében felcsapva a sarat, az mind rám csapódott.

– Le mindenki! – kiáltotta valaki a tömegből, ami csak egyet jelenthetett, újabb rakéták.

Azonnal levágódtam a teljesen felázott járatban, a fejem enyhén oldalra fordítva, hogy levegőt kaphassak, majd el is kezdődött a műsor.

Erősebbnél erősebb rakéták vágódtak mellettünk a földbe, amit már a lövészárok fala sem tudott teljesen kivédeni. Tömérdek mennyiségű föld hullott ránk, minden egyes robbanás után, majd egyszer csak, egy egetrengetően hangos csattanás ütötte fel a fejét, pár másodperc múlva egy erős lökéshullámmal. A század elejébe rakéta csapódott. 

Lassan elkezdtem előrébb kúszni, óvatosan kikerülve a halálfélelemtől remegő társaimat. A sár csúszott, a kezem pedig folyamatosan bele-belesüppedt. Néhányan imát mormoltak, mások halottnak tettetve magukat, terültek el, ezzel néha elzárva az utamat. A repülőkből megállás nélkül lőtték ránk a különböző, pusztító robbanószerkezeteket, míg az én szemem előtt csak egyetlen dolog lebegett, minél előbb a század elejébe jutni, ahol az én bajtársaim voltak. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, egy újabb rakéta vágódott a földbe, de ezúttal hozzám volt közelebb. Az ereje egy pillanat alatt ellökött, és egyenesen az árok falához taszított. Megszédülve, a fájdalomtól lüktető végtagokkal, indultam tovább. A sár lassan teljesen ellepett, de a folytonos eső igyekezett segíteni rajtam.

Amint végre elértem a sereg elejét, kétségbeesve láttam, ahogy Reimann vezérezredes arccal a sárba borulva fekszik. Óvatosan a hátára fordítottam, de már késő volt. Az arcát belepett piszkot az esőcseppek, és a száján át csörgedező vér mosta le. Elvesztettük a vezetőnket, és még ki tudja hány bajtársunkat.

Egy újabb rakétasorozat ütötte fel a fejét, azonban most a század másik végéről, ahol eddig én is voltam. Mély levegőt véve, kutatni kezdtem túlélők után, sajnos reménytelenül.

– Schäfer! Schäfer! – rángattam a vállánál fogva az élettelen barátomat.

Sírva borultam rá, nem foglalkozva azzal, hogy könnyeim feláztatták az eddig rám száradt sarat. Mindig mindenben a jót látta, és most mégis ő fekszik itt. Ő, aki a leginkább megérdemelte közülünk, hogy éljen.

Egy tompa, erőtlen köhögésre lettem figyelmes. Azonnal a hang irányába fordultam, ahol Hübner mocorgott, alig hallható hörgéseit, a felettünk átvonuló helikopterek még jobban elnyomták.

– Hübner! Hübner, jól vagy?

Válasz helyett csak ismét köhögni kezdett, finoman megfogva a karját, felültettem, és csak ekkor vettem észre a vállán éktelenkedő sebesülést. Valaki meglőtte.

– Mond... mond meg Irina-nak, hogy... hogy szerettem.

– Nem barátom, ezt te fogod elmondani neki! Nem adhatod fel ilyen könnyen! – válaszoltam könnyes szemekkel.

Arrébb mászva remélve, hátha vannak még túlélők, elkezdtem pásztázni az alagutat, a rengeteg mozdulatlan test között.

Hirtelen valaki megragadta a karom, aminek következtében egy kisebb infarktust kaptam.

Szó nélkül segítettem neki kiszabadulni a rajta elterült, nagydarab, izmos katona alól.

– Mi a neved?

– Gerhard Winkler – válaszolta pár nagyobb levegővétel után.

– Jól vagy?

– Azt hiszem. A rajtam fekvő katona felfogta a robbanás erejét. Van más túlélő is?

Válaszképpen csak megráztam a fejem, majd közben visszatértem Hübnerhez, megnézni, hogy, hogy van.

– Hübner! Hé, ne aludj! Hallod!

– I... Irina – amint a menyasszonya nevét nehézkesen kinyögte, feje lassacskán lebukott, és már nem szólalt meg többé.

Időközben Winkler is mellém ért, aki mindeközben jobbra balra forgatva fejét, kereste a még életben lévőket.

Hirtelen néhány férfi hang törte meg a már jó ideje kialakult csendet. Oroszok. Egy szót sem értettem belőle, azonban Winkler talán felfogta mit beszélnek, mert falfehéren felém fordulva tátogta: A falhoz.