Az utolsó éjszaka [Befejezett]

19.

Melina Berger

Idegesítő csipogás ütötte meg a fülem. Fáradtan nyitottam ki a szemeim, mikor is megpillantottam Simont, aki az ágyam mellett aludt. Halkan szuszogott, ezért inkább meg sem moccanva néztem körbe, nehogy felébredjen.

A falak szinte már szemrontóan fehérek voltak, akárcsak az ágyam. A fejemnél pedig felfedeztem az irritáló csipogó hang forrását. Egy monitor volt, ami különféle számokat jelzett ki.

Pár perc múlva, Simon is felébredt, és aggódó tekintetét rám emelve fürkészte az arcom.

– Hogy érzed magad?

– Hogy kerültem ide? – utaltam arra, hogy fogalmam sincs, miért vagyok kórházba.

– Baleseted volt. Nem emlékszel rá?

Válaszként csak megráztam a fejem.

– Csak néhány pillanat van meg belőle. És te egyébként mit keresel itt? Hogy jöttél ide?

– Az egyik kedves barátnőd behozott. Itt van ő is, csak az előbb elment kávéért.

– Oh, értem.

– Egyébként, nem arról volt szó, hogy bevásárolni indulsz?

– Mi? miért?

– Csak azért, mert a boltnak az ellenkező irányába találtak rád. Mégis hová akartál menni?

– Be... Berlinbe. Ott akartam lenni a tüntetésen.

– Ugyan minek? Szerinted lett volna bármi értelme? Csak bajba keverted volna magad, nem mintha a baleset nem lenne így is pont elég.

Nem szóltam semmit. Bűnbánóan vizslattam a takaróm, mert képtelen voltam a szemébe nézni.

– Megyek, szólok egy orvosnak – tápászkodott fel lassan, majd kicsoszogott, aminek következtében, már is sikerült a gondolataimba merülnöm.

Vajon tényleg elvitték Eriket is? Egyáltalán miért nem kaptam tőle választ? Talán, mi van, ha már nem is...

– Melina! Úgy örülök, hogy végre felkeltél – toppant be az ajtón Astrid, egyből a nyakamba ugorva, ezzel kizökkentve a borzalmas elméletemből.

– Szia – nevettem fel egy pillanatra, a hirtelen cselekedetétől.

– Remélem tudod, hogy mennyire ránk ijesztettél.

– Sajnálom. Én, fogalmam sem volt, hogy ez lesz a vége.

– Khm. Jó napot a kisasszonyoknak  – szólt Astrid mögül, egy mély férfi hang.

– Jó napot! – néztem rá, miközben a barátnőm lehuppant a mellettem lévő székre.

– Nos, van egy jó, és egy rossz hírem.

– Kérem, kezdje inkább a jóval.

– Rendben, szóval a jó hír az, hogy sikerült megmentenünk a gyermekét, a rossz viszont, hogy legalább két napig még itt kell maradnia.

Sűrűn bólogatva jeleztem, hogy megértettem, majd az orvos gyorsan távozott is a szobából.

– Hogy fogok én hazajutni, ha a kocsi összetört?

– Most ugye csak viccelsz? Seperc alatt hazaviszlek, amint azt mondják.

– De mi lesz utána? Mit fogok én csinálni? És felejtsd el, hogy majd te fogsz mindenhová hurcolni! – emeltem a mutatóujjam figyelmeztetően Astridra.

– Találunk valami megoldást.

– Kérlek lányom, hoznál nekem is egy kávét? – nézett Simon a barátnőmre.

– Persze, máris – ugrott föl a lány, és már ki is viharzott, ezzel magunkra hagyva minket.

– Nem is kávézol – néztem rá gyanakvóan.

– Csak beszélni akartam veled.

– És miről?

– Erikről. Amit csináltál, én megértem de...

– Sajnálom, tudom nem kellett volna, de úgy éreztem, hogy elárulom őt, azzal, ha nem megyek oda – vágtam gyorsan a szavába.

– Elhiszem, de ennek egyáltalán semmi értelme nem volt. Azt hallottam, hogy katonák törték az utat a kocsiknak, amivel vitték őket. Nem lehetett megakadályozni.

– Hová vitték őket?

– A keleti frontra. Lengyelország határába. Oda kell nekik a legnagyobb utánpótlás, a hatalmas veszteségek miatt.

– Gondolod, hogy... hogy Erik is köztük volt? – kérdeztem remegő hangon.

– Biztosan, még a legelsők között elvitték, és a kiképzése már befejeződött ennyi idő alatt.

– Mi lesz, ha... ha nem jön többé haza? – kicsorduló könnyeim, ismét erősebbnek bizonyultak nálam.

– Ilyenre ne is gondolj! Haza fog jönni, ezért nem is szabad sírnod miatta.

– Nem te mondtad, hogy ott vannak a legnagyobb veszteségek? És még a levelemre sem írt vissza semmit.

– Biztosan oka volt rá.

Magam elé bámulva próbáltam a sírásom visszafolytani, kisebb nagyobb sikerrel.

– Esetleg van még egy megoldás, de ha Erik ezt valaha is megtudja, biztosan megöl, amiért veszélybe sodorlak.

– Milyen megoldás? – hagytam figyelmen kívül a mondata végét.

– Az utolsó éjszakán, mielőtt még elment volna, odaadott nekem egy kulcsot, ami egy kis garázsé. Azt mondta, hogy ha bármi baj lenne, menjek el oda, mert találok ott egy nagy táska pénzt.

– Pénzt? De honnan volt neki annyi?

– Talán nem kellene elmondanom, de régen szerencsejáték függő volt. Már akkor abbahagyta mikor ti összeházasodtatok, de a pénzt, amit összeszedett, elrakta. Eredetileg az esküvőtökre, de mivel azt viszonylag könnyen megoldottátok, így megmaradt.

– Nekem ezt soha nem mondta.

– Tudom, most viszont nálam a kulcs, amit neked adok – nyomta a kezembe, a kis fémkulcsot.

– Nem, én ezt nem fogadhatom el. Ez Eriké – tiltakoztam.

– De én meg neked adtam. Ebből el tudsz menni Lengyelországba Erikhez.

– És mi lesz veled? Nem foglak csak így, magadra hagyni.

– Miattam ne izgulj, megleszek. Most csak az a fontos, hogy eljuss oda.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? Mégis mit fogsz egyedül csinálni?

– Megoldom, tényleg.

– De ha bármi baj van, üzenj majd valahogy!

– Rendben – sóhajtott beletörődően.

Időközben megjelent Astrid is, aki átnyújtva Simonnak a kávét, leült mellénk, majd kis idő múlva hazaindultak mindketten.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyra, és gondolataim szokás szerint, ismét átvették a fejem fölött a hatalmat.

Két nap múlva irány Lengyelország. El sem hiszem, egyszerre vagyok miatta izgatott, és tele kételyekkel. Mi van, ha valami olyat hallok Erikről, amire nem vagyok felkészülve? És egyáltalán mit fogok én ott csinálni, hol fogok aludni? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések árasztottak el belülről, míg végül ismét átléptem az álmok kapuját.