Az utolsó éjszaka [Befejezett]

26.

Értetlenül Winkler mellé kuporodtam a meredek földsáv mentén, és lélegzetvisszafojtva próbáltam kivenni, hogy mégis mit beszélhetnek, de bárhogyan is füleltem, egy mukkot sem értettem meg belőle.

Egyre hangosabb robaj közeledett felénk, és pár pillanat múlva, látóhatáron belül értek a vadászrepülők, viszont most amerikai jelzéssel. Kissé elkésett a légierősítés.

Rakéták sorozatát lőtték ki, amiből bár nem láttunk semmit, az orosz kiáltásokból arra következtettem, hogy sikerült megmenekülnünk.

– Te értetted, mit mondtak? – fordultam bajtársam felé.

– Túlélőket akartak keresni – suttogta.

– Vajon vannak még rajtunk kívül?

– Talán, de most túl kockázatos lenne előbújni.

Újabb és újabb robbanások rázták meg a harcteret, amik egy kisebb biztonságérzetet adtak. Amint a gépek elvonultak, még néhányan követték, majd a lőszerből kifogyva visszafordultak.

Egy pillanatra kihalt, üvöltő csend lepett el minket, azonban ez nem tartott sokáig. Egyre erősödő, harsány motorberregés hallatszott az árok falán túlról. Amint megállt a jármű, néhány ajtócsapódás után, ismét orosz beszéd hangzott fel. Felszabadultan nevetgéltek, miközben egyre közelebb értek hozzánk.

Tanácstalanul néztem Winklerre, aki csak csukott szemmel kuporgott, és közben valami imát mormolt.

A léptek hangosan csattogtak a sárral áztatott talajon, és fokozatosan erősödtek. A pulzusom az egekig szökött, majd hirtelen támadt egy ötletem. Óvatosan az egyik, katona mellé kúsztam, és kiszedtem a kezében maradt fegyvert.

– Te meg mi a fenét csinálsz?!

– Fegyvert kellett szereznem, az enyémben nincs már lőszer.

Winkler csak hitetlenül megrázta a fejét, de nem szólt inkább semmit. Kibiztosítva a géppisztolyt, vártam, hogy ideérjen az ellenséges csapat. Amint feltűntek, egy mély levegőt véve, feléjük fordultam, majd meghúztam a ravaszt. Az egész tárat kieresztve, egy újabb fegyvert kellett szereznem, viszont túl messze volt hozzám ahhoz, hogy csak úgy elérjem.

– Van még töltényed? – pillantottam Winklerre.

– Nem túl sok.

– Tudsz fedezni?

– Próbáljuk meg!

Winkler válogatás nélkül lőtt rájuk, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam odamásztam egy másik szintén élettelen katonához. Kikapva a kezéből, besegítve én is lőni kezdtem, miközben visszatértem Winkler mellé.

– Gerster, azt hiszem, baj van.

– Miért? Mi történt?

Nem szólt semmit csak felém mutatva a karját, láttam meg rajta, hogy meglőtték.

– Semmi gond. Megoldjuk!

Gyorsan lehámoztam magamról az övem, és a karjára szorítottam, ezzel lassítva a vérzést.

A lövések folyamatosan repültek felénk, egy pillanatra sem hagyták abba a golyózáport. Az utolsó töltényeimet is kilőttem, így végleg fegyver nélkül maradtunk. Azonban nem hagytak nekünk időt gondolkozni, ugyanis egy oválisszerű tárgy repült egyenesen felénk.

A kiképzésünk során pontosan megtanultam, hogy mi ez. Winklert megragadva húztam magam után, hogy minél távolabb érhessünk. Nem érkeztünk túl messzire érni, a kézigránát felrobbant. Belezuhanva a sárba, magammal rántottam Winklert is, majd a fülem éles zúgása volt az utolsó dolog, amit érzékeltem, mielőtt teljesen elnyelt a sötétség.

Hideg, és kemény padlón tértem magamhoz. Az egész helyiséget a sötétség uralta, az egyetlen fényforrás, egy nagyjából 10 centiméter nagyságú kis ablakszerűség volt.

Nyomófájdalom hasított a fejembe, ahogy lassacskán felkeltem. Kopogó léptekre lettem figyelmes, majd ahogy a hang irányába fordultam, megpillantottam az ajtó nyílásánál beszűrődő tompa fényt, ami hirtelen felerősödött, ahogy az kinyílt. Hunyorogva próbáltam hozzászoktatni a szemem az élesnek tűnő fényhez.

– Prosnut'sya! – szólt az ismeretlen férfi, mély, öblös hangján.

Az arcát még mindig nem láttam, csak a sziluettjét, de abból is rájöttem, hogy nagydarab emberről van szó.

– Elnézést, nem tud németül? – kérdeztem rá óvatosan.

– Ó, hogy már ébren vagy, nagyszerű. Na, kifelé!

Nem értettem mégis mit akar tőlem, de mikor megragadva a karom, elkezdett az ajtóhoz rángatni, egyből rájöttem. Erősen fogott, és még kívül sem akart elengedni, hiába próbáltam kirángatni magam a szorításából.

– Megkérdezhetem, hogy hol vagyok?

– Az téged ne érdekeljen! –hahotázott.

– Na, de már kérem...

– Meg fogsz tudni mindent időben, de most már jobban teszed, ha kussolsz! – rivallt rám, és hogy nyomatékosítsa kijelentését, hirtelen rántott egyet rajtam.