Az utolsó éjszaka [Befejezett]

23.

– Gyorsan! Mindjárt ideérnek a bombázók! – lihegte, térdén megtámaszkodva.

Érdeklődve pillantottam körül, a rémült emberek láttán, egyből felfogtam, hogy nagy a baj. Az ápolók megragadva a hordágyakat, a sérültekkel rohanni kezdtek egy folyosó felé, amit eddig még nem volt szerencsém felfedezni.

Észbe kapva, én is elkezdtem tolni Joshua ágyát, azonban az meg sem moccant.

– Várj! – sóhajtott egyet, majd leszállt.

– De neked nem szabad még felkelned.

– Jól vagyok, tudok én menni.

Ráhagyva a dolgot, a karja alá lépve megtámasztottam, és együtt bicegtünk a többiek után, mint kiderült, le a pincébe. Éppen, hogy leérkeztünk érni, mikor is hatalmas robbanások visszhangzottak körülöttünk. Utánozva másokat, leültünk a fal mellé

Egy erősebb robbanás megremegtette a falakat is, az óriási erejével. Az ijedtségtől közelebb húzódtam Joshuahoz, aki szorosan a karjai közt tartott. Annyira természetes, és nyugtató volt az ölelése, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem arról, mi is történik éppen körülöttünk. Egy újabb robbanás zökkentett vissza a valóságba, ami talán még közelebbről szólt. A félelemtől már-már remegve bámultam lefelé, az ölemben pihenő kezeimet.

– Nem lesz semmi baj – suttogta egy ismerős hang a fülembe, aminek következtében óvatosan felé fordultam.

– De... mi van ha, ha egy pont eltalál minket?

– Psszt! Ilyenre nem is szabad gondolni – tűrt egy kósza tincset a fülem mögé.

Erre már nem válaszolva, még szorosabban hozzábújtam. Meglepően egyenletes szívdobogása, engem is megnyugtatott.

– Te tényleg nem félsz? – kérdeztem tőle, a mellkasához dőlve.

– Miért kellene féljek, hisz katona vagyok?

– A katonák is emberek.

– Az igaz, viszont attól, mert félek, még nem változna semmi.

Órákat töltöttünk összezsúfolva a homályos pincében, várva hogy véget érjen a szörnyű pusztítás. Amint úgy ítélték meg, hogy biztonságos előmerészkedni, egy emberként hagyta el a szánkat, egy megkönnyebbült sóhaj.

Óvatosan visszacsoszogtunk Joshua ágyához, ahol elengedve őt, támasz híján le is ült.

– Jól vagy?

– Én? Nem te remegtél egész idő alatt? – kérdezett vissza szórakozottan.

– Nem úgy értettem.

– Egyébként igen, jól vagyok – nézett ismét rám, én pedig sokadjára is elvesztem a smaragdzöld tekintetében.

– Ne haragudjatok, csak ebben a fennforgásban azt sem tudom, hol áll a fejem – zavarta meg a pillanatot Christine.

– Semmi baj. Én... Azt hiszem, most megyek.

– Mégis hová? Mindjárt hozzák a reggelit. Most a rakéták miatt kicsit megcsúsztak az idővel.

– Kell egy kis levegő, de mindjárt visszajövök – improvizáltam.

A lány csak bólintott, én pedig már mentem is az ajtóhoz. Amint kiléptem, megcsapott a hideg szél által szállított füstszag. Csak pár lépést tettem meg, de egyre inkább kirajzolódott a harci repülők által végzett pusztítás. Néhány épület, amely mellett tegnap még vígan elsétáltam, mára a földdel váltak egyenlővé. A felszálló por, halvány ködöt varázsolt, ami miatt azonnal elkapott a köhögés.

Pár perc múlva meg is untam a fuldoklást, és vissza mentem az épületbe. A reggeli valóban hamar megérkezett, néhány szegényes szendvics formájában.

Christine-hez szegődve próbáltam mindenben segíteni neki, miközben igyekeztem tőle ellesni minden egyes fontosabb mozdulatot.

Egyszer csak odalépett hozzánk a főnökünk.

– Artur, mi a gond? – kérdezte egyből Christine a férfire nézve, akinek végre sikeresen megtudtam a nevét.

– Még egy katonát kaptunk. Jönnöd kellene ellátni!

– De uram! Arról volt szó, hogy ha lesz sérült, azt én kapom – vágtam közbe.

– Jobb, ha most tapasztaltabb emberre bízzuk a kezelést.

– Természetesen megyek, de mi lesz a mostani katonával, akit kaptam?

– Majd a kishölgy ellátja, ha már mindenáron feladat után áhítozik.

– Mi, hogy én?

– Talán baj van a hallásával? – kérdezett vissza cinikusan.

– Nem uram, dehogy!

– Rendben, akkor mehet mindenki a dolgára. Gyerünk! – tapsolt a levegőbe.

Én pedig magamban, az eget átkozva, Joshua ágyához léptem.

– Hát te?

– Mostantól velem kell beérned. Christine-nek újabb páciense akadt.

– Semmi gond, én tökéletesen beérem veled – húzta egy idegesítő vigyorra a száját, amit legszívesebben most letöröltem volna a képéről.

– Tessék, itt vannak a gyógyszereid – nyomtam a kezébe, miközben előkerestem a kötszereket.

– Egész szépen gyógyulnak a sebeid – állapítottam meg, ahogy leszedtem róla az elhasználódott kötést.

– Még szép, ha már ilyen nagyszerű ápolónőm van.

– Befejeznéd végre?

– Mire gondolsz? Nem csináltam semmit – nézett rám ártatlan képpel.

– Na persze. Figyelj, ez most egy kicsit csípni fog – készítettem fel előre, a fertőtlenítő kellemetlen hatására.

Hang nélkül tűrte, míg átcseréltem rajta a kötszert, amit nem hagyhattam említésen kívül.

– Kibírtad egyetlen szó nélkül. Határozottan fejlődsz.

– Ez igazán elismerő, főleg a te szádból hallani – válaszolt egy halvány mosollyal az arcán.

Nem tudtam mit mondani. A szavak egyszer csak elfogytak, amint megtaláltuk egymás tekintetét.