Az utolsó éjszaka [Befejezett]

34.

– Anyaaa! – hallottam meg az emeletről egy túl jól ismert kiáltást.

– Mi történt? – léptem be a szobába egy fáradt sóhaj kíséretében.

– Ilayda megint elvette a labdám!

– Az ég szerelmére ne veszekedjetek már állandóan! Azzal a labdával tudtok ketten is játszani.

– De nem engedi. Szólj ráááá!

– Elég legyen! Ilayda édes kislányom add oda azt a labdát a bátyádnak. Különben is annyi játékotok van, miért pont ez kell mindkettőtöknek?

– De Daniel kezdte. Mindig piszkál.

– Nem is igaz, mert te...

– Na, jó – szakítottam félbe a végeláthatatlannak tűnő gyerekvitát. – Ma elmegyünk a játékboltba, rendben?

Mindkét apróság lelkesen bólogatott, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd lassan megfordulva visszaindultam a konyhába, a félbehagyott ebédhez.

Éppen a sütővel babráltam, mikor meghallottam magam mögött, ahogy nyílik a bejárati ajtó, majd már csak az apró gyerektalpak kopogása zengte be a házat.

– Apaaa! – ugrottak Joshua nyakába egyszerre mindketten.

Mosolyogva néztem őket, majd ahogy észrevett Joshua, a gyerekeket felküldve a szobájukba, felém vette az irányt.

– Hiányoztál – súgta halkan, egy lágy csók kíséretében.

– Ez kölcsönös – mosolyogtam bele a csókunkba.

– Egyébként... ma még el kell mennünk a játékboltba.

– Játékboltba? Ugyan minek? – nevetett fel hitetlenül.

– A drága gyermekeink összevesztek egy labdán, úgyhogy megígértem nekik, hogy ma elmegyünk.

– Hát jó, azonban... van egy bejelenteni valóm – húzta sejtelmes mosolyra a száját.

– Mégis milyen bejelenteni való?

– Majd az ebédnél elmondom.

A kiskutya szemek sajnos teljesen hatástalanok voltak, ugyanis nem engedett abból a kijelentéséből, hogy majd az ebéd mellett megtudjuk.

Amint kiügyeskedtem a sütőből a forró edényt, gyorsan megterítettem, majd egy hangos kiáltással köztudatra adtam, hogy lehet jönni, enni.

– Kész az ebéd! – kiabáltam fel a lépcső aljáról.

Nem kellett öt percet sem várnom, már mindenki az asztalnál ült, és türelmesen várták, hogy kiszedjem a még gőzölgő ételt.

– Apátoknak valami bejelenteni valója van – néztem rá vigyorogva, mikor már mindnyájan az asztalnál ültünk.

– Nos... igen.

Daniel, és Ilayda kíváncsian forgatták a fejüket köztünk.

– Szóval... tudjátok, hogy anyátokkal nem volt lehetőségünk elmenni nászútra, és hát arra gondoltam, hogy ezt most bepótolhatnánk.

– És mi is mehetünk? – csillant fel a kislány szeme.

– Még szép – mosolygott rá Joshua.

– Szívem, és ezt mégis miből fogjuk megvalósítani?

– A szüleim ajánlották fel, hogy finanszírozzák – vont vállat. – Szóval, mit szeretnétek, hova menjünk?

Joshua szülei viszonylag tehetősnek számítanak, hisz mindketten sikeres vállalkozók lettek, így a pénz náluk nem jelent problémát, talán ezért sem lepett meg ez a felajánlásuk is.

– Menjünk Franciaországba! – szólt közbe lelkesen Daniel.

– Vagy Spanyolország?

– Hm... én mondjuk Görögországra gondoltam – töprengett el Joshua.

– És mi lenne, ha Olaszországba mennénk?

– Oh, Rómába? Vaaagy Firenze?

– Esetleg Velence?

– Drágám nem segítenél? – nézett rám kétségbeesetten Joshua, a két gyerkőc túlzott lelkesedése miatt.

Én válasz helyett, csak nevetve felemeltem a kezeim, és tovább figyeltem buzgó találgatásaikat.

Az ebéd végeztével gyorsan összepakoltam, míg a többiek észrevétlenül felszívódtak körülöttem.

A lépcsőn felfelé haladva, tisztán kihallatszódott a gyerekszobából, ahogy különböző országok, és városok vetődnek fel, véget nem érően.

Visszamentem a hálószobánkba, majd ekkor szúrt szemet néhány régi doboz, amit már a költözésünk óta, ki sem nyitottam.

Odabotorkáltam a szekrényhez, és óvatosan leemeltem az egyiket, amit már gondosan belepett a szürke por. Felnyitva a dobozt, régi emlékek száza öntött el. Mennyi minden történt is azóta. Már öt éve, hogy Amerikába szöktünk, Joshua családjához, abban a reményben, hogy itt majd nem találnak rá, hogy visszavigyék a frontra, és a tervünk be is vált. Azóta pedig, egy éve, hogy vége lett a háborúnak, az országok pedig, világszerte születnek újjá romjaikból. Egy éve, hogy mindenhol a világban végre béke uralkodik, és őszintén remélem, hogy ez így is marad.

Azonban ha belegondolok, a háború nélkül, talán soha sem találkoztam volna Joshua-val, és akkor sosem születik meg a csodálatos, immár három éves kislányunk, Ilayda.

Mennyi szomorúságot okozott nekünk és minden egyes embernek, ez az értelmetlen harc, de végül úgy érzem, most talán minden jobbra fordul.

A papírdoboz kipakolása közben, akaratlanul is a kezembe akadt egy nyaklánc. Az a nyaklánc, amit éveken keresztül hordtam szüntelen. Az, amin Erik jegygyűrűje csüngött medálként.

A mai napig szívfacsaró érzés fog el, ha Erikre gondolok. A nyakamba akasztva a láncot, a tükörhöz léptem. A szívet mintázó gyűrű, még mindig a régi fényében tündöklött, immár a szívem felett lógva.

A hirtelen ajtó nyitódásra, nem érkeztem megfordulni, csak gyorsan zsebre dugtam az ékszert.

– Végül Párizs mellett döntöttünk – ölelt át hátulról Joshua, egy sejtelmes mosollyal.

– Hm... a szerelem városa? Nem is hangzik rosszul. Akkor irány Párizs!

The End