Az utolsó éjszaka [Befejezett]

7.

Az első munkanapom végeztével, elindultam bevásárolni, Sylvia kíséretével.

-Na és egyébként, hogy hogy visszajöttél hozzánk? Mármint ne értsd félre, örülök, csak ezt nem igazán értem. –törte meg a köztünk kialakult csendet.

– Már nem bírtam otthon ülni egész nap.

– De nem Erik miatt hagytál itt minket, akkor mi változott? – értetlenkedett.

– Mikor feljebb került a ranglétrán, pont akkor költözött hozzánk az apja, és hát sok volt otthon a tennivaló.

– De még mindig veletek él, nem?

– Persze, ráadásul Eriket, ha minden igaz, ez a konferencia után, megint előléptetik. Viszont meg kell érteniük, hogy a végtelenségig én sem maradhatok itthon.

– Én nem is láttam értelmét, már akkor sem, hogy felmondtál.

– Muszáj volt, tudod Simon költözésénél elég sok konfliktus merült fel, főleg Erikkel. Aztán a sok elintézni való Simon volt házával kapcsolatosan, szinte mindent én rendeztem, azt akartam, hogy Erik maximálisan tudjon a munkájára koncentrálni.

– Én erre biztos nem lettem volna képes.

– Azt tudjuk, hogy te képtelen vagy a négy fal között maradni – mosolyogtam rá.

Ahogy leállítottam az autót a bolt parkolójában, ismét két, katonával teli teherautó tűnt fel a szemközti útszakaszon. Barátnőm észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben, és ő is az út felé emelte a tekintetét.

– Tegnap is egymás után három ment – céloztam a fegyveres emberekkel teli járművekre.

– Biztos meg van az oka. Hé! Nem kell túlparázni! – erőltetett magára egy biztató mosolyt.

– Folyton azon gondolkozom, hogy mi lesz, ha itt is kötelező lesz bevonulni katonának?

– Attól, mert más országban így van, itt még nem biztos, hogy megtörténik. De azt biztosra tudom, hogy idegeskedéssel nem érsz el semmit.

– Ez mondjuk igaz, csak mióta nincs itthon Erik, folyton rossz előérzetem van.

– Ez teljesen normális, hisz két egész hétre itt hagyott.

– Végül is igen, főleg hogy eddig a leghosszabb idő talán egy hét volt, amit külön töltöttünk. Na de menjünk most már vásárolni, mert a végén még bezár a bolt – nevettem fel.

A boltban villámgyorsan beledobáltam a kosaramba, amiket minden nap meg szoktam venni, hisz már fejből tudom, hogy az üzletben pontosan melyik polcokon helyezkednek el.

A kosár tartalmát Sylvia egészítette ki néhány diétás zabkásával.

– Nem is tudtam, hogy diétázol – kuncogtam.

– Én nem is. A húgom mániája, és a múltkor pont elfogyott a boltban ez az izé – utalt a zabkására.

Nevetve álltunk be a kasszához, ahol kígyózó sor állt előttünk.

– Sosem szabadulunk innen – sóhajtott lemondóan a barátnőm.

Legalább öt percnyi várakozás után, végre valahára mi is sorra kerültünk.

A csomagtartóba gondosan bepakoltunk, és indulásra készen, ültünk vissza a kocsiba. Néhány métert tehettünk csak meg, amikor is, a kocsi sípoló hanggal adta a tudatunkra, hogy hamarosan megállni készül. Eddig volt elég az egy kanna üzemanyag.

– Ezt nem hiszem el – mérgelődtem hangosan.

– Meddig bírunk még vele elmenni?

– Őszintén? Fogalmam sincs, de ilyenkor már az összes benzinkút zárva.

Akárhogy is lesz, először haza akartam vinni Sylviát, mert nekem így is úgyis muszáj lesz sétálnom, hisz hazáig már biztosan nem elég a benzin.

Végül Sylvia házától két utcányira, az utolsó csepp üzemanyag is elfogyott.

– Sajnálom, de tovább nem tudunk menni.

– Semmi baj, innen már simán hazasétálok, de veled mi lesz? – kérdezte aggódva.

– Majd megoldom valahogy – legyintettem, mintha ez akkora semmiség lenne.

– Nem maradsz ma nálam? Szívesen látunk, holnap meg majd kitalálunk valamit.

– Köszönöm, de nem lehet. Haza kell mennem, Simon vár rám, nem hagyhatom egyedül.

– Ahogy gondolod. Akkor majd holnap látjuk egymást, szia! – szállt ki a zabkásáival a kezében.

– Szia! – intettem neki.

És most következhetett a kétségbeesés. Mégis hogy fogok én hazajutni?! Legalább 6 km, és sétálva estig sem érnék haza, így is kezdett már lemenni a Nap. Vajon mennyire kényelmes a hátsó ülésen aludni? Na jó, ez hülye ötlet, haza kell jutnom valahogy.

Végül a stoppolás mellett döntöttem, abban bizakodva, hogy talán valaki tud adni annyi üzemanyagot, hogy haza tudjak menni, még ha dupla annyiért is.

Az autók sorra jöttek mentek, mintha észre sem vették volna, hogy éppen az út mellett kalimpálok. Már éppen kezdtem feladni, mikor végül egy hatalmas fekete Mercedes állt le az út szélére. Az autó nagyon újnak tűnt, már csak a fényezése miatt is. Bizonytalanul elkezdtem felé sétálni, amiből egy jól öltözött harmincas éveiben járó férfi szállt ki.

– Miben segíthetek hölgyem? – kérdezte udvariasan.

– Hát öhm, az a helyzet, hogy kifogyott a benzin a kocsimból, és jól jönne egy kevés, hogy legalább haza tudjak menni.

– Áhh értem. És mit szólna hozzá, ha hazavinném? Csak mert momentán nincs nálam külön üzemanyag.

– Nem is tudom, és mi lesz akkor a kocsimmal?

– Hová valósi? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérdésem.

– Betzenstein-i vagyok – feleltem kissé megilletődve.

– Nagyszerű, az pont útba esik, a kocsiját pedig holnap hazaszállíttatom magának – válaszolta magabiztosan, én pedig először köpni-nyelni sem tudtam.

– Rendben, viszont előtte akkor ki kell pakolnom a csomagtartóból.

Ő csak némán bólintott, majd elindult utánam, segíteni a csomagok cipelésében. Hiába volt hatalmas autója, a csomagtartója kisebb volt, mint az enyém, így az utolsó táskák már alig fértek be. Mikor végeztünk, beszálltam az anyós ülésre, ő pedig a kormány elé.

– Egyébként Jonas vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva.

– Melina – ráztam vele kezet, majd gázt adott és elindultunk hozzám, haza.