Az utolsó éjszaka [Befejezett]

16.

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy a levelet elküldtem. Vera elmondása szerint a férje, a szavát adta, hogy továbbítja. Mégis semmi hír. Semmi az egyadta világon. A Koreai incidens, végül háborúvá szélesedett, amihez a különböző országok érthetetlen oknál fogva, előszeretettel csatlakoztak.

A mindennapi életünk azóta, ha lehetséges még inkább rosszabbodott. A pénzünk eléggé fogytán van, így nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne vegyünk felesleges dolgokat.

Fáradtan keltem fel, igaz még csak éppen, hogy előbukkant a Nap, de már minden álmosság elillant a szememből. Hangos madárcsicsergés ébresztett, hosszú idők után először, ami miatt alig akartam hinni a fülemnek.

Nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, ezért úgy döntöttem, csinálok valami reggeli, legalább addig sem unatkozom. Szerencsémre a rosszulléteim már sokat enyhültek, helyette a fáradtság vette át felettem az uralmat.

Unottan egyengettem el a vajat a kenyér felületén, mikor is hangos, dübörgő kopogásra lettem figyelmes.

Elvánszorogtam az ajtóig, remélve, hogy gyorsan elküldhetem a nem várt, hangoskodó vendéget.

– Igen? Miben segíthetek? – kérdeztem köszönés nélkül, a velem szembenálló, idős asszonytól.

– Csatlakozz hozzánk! Berlinbe megyünk tüntetni, és szükségünk van minél több emberre.

– De miért? Mi történt?

– Te nem is hallottad?

Válaszképpen csak megráztam a fejem.

– A mi fiainkat, férjeinket és unokáinkat akarják elvenni a keleti frontra.

– A keleti... hová?

– A keleti frontra, ahol a legvéresebb harcok folynak.

– Már megbocsájtson, de egy tüntetéssel ezt nem fogják tudni megakadályozni.

– Berlinben már több ezrek vannak az utcákon. És lehet, hogy mi még csak százan sem vagyunk, de kifogunk állni a családunkért! Magának nincs senkije, akit elhurcoltak?

– De. Igen, van – hajtottam le szomorúan a fejem.

– Mikor vitték el?

– Még március elején.

– Szóval az elsők között. Akkor viszont ő is köztük van, akiket el fognak vinni, ha nem akadályozzuk meg.

– Sajnálom, de én nem mehetek – néztem a szemébe, könnyfátyolos tekintettel.

– Ennyire nem számít magának az élete, vagy a még több tízezer másik elhurcolt emberé?

– Igenis számít! De nem hagyhatok itt mindent, csak így, egyik pillanatról a másikra. Szeretem a férjem, nem is tudja elképzelni mennyire, de akkor sem mehetek, el egy több száz kilométerrel lévő városba, úgy hogy közben itthon szükség van rám! – akadtam ki, már-már hisztérikusan.

Szívem szerint velük tartottam volna, de nem hazudtam, tényleg szükség van itt rám. Simon állapota egy hónap alatt rengeteget romlott, és sokszor az ágyból sem tud kikelni, nem hagyhattam magára, főleg hogy Berlinbe, csak az oda út legalább két óra hosszú.

Az öregasszony, utoljára még némán rám nézett, majd elindult vissza egy fehér kisbuszhoz, amiben gondolom, a tüntetéshez összeszedett emberek voltak.

Sóhajtva dőltem neki, az immár becsukott ajtónak. Mégis csak el kellett volna velük mennem? Elárultam Eriket. Ismét itt volt egy lehetőség, hogy tegyek érte valamit, és én újból elszalasztottam. De mit is tehetnék? Simonra is figyelnem kell, nehogy valami nagyobb baja legyen.

Lecsúszva az ajtó mentén, könnyeimnek sokadjára is utat engedtem. Perceken keresztül képtelen voltam felállni, még így is, hogy meghallottam Simon közeledő lépteit.

– Melina, mi történt?

– Erik... el fogják vinni! – válaszoltam a sírástól reszkető vállal.

– Mi? Hová?

– A keleti frontra – néztem fel, az elkomorodott arcára.

– Ezt meg honnan veszed?

– Tüntetést szerveztek Berlinbe, innen is gyűjtötték hozzá az embereket.

– Nyugodj meg, rendben? Ez neked sem, és a gyermeknek sem tesz jót, ha állandóan idegeskedsz.

– Igazad van – pillantottam ismét rá, és csak ekkor véltem felfedezni az ő szemében is ott csillogott egy könnycsepp.

Ezen a ponton határoztam el magam, hogy erős maradok, legalábbis Simon előtt.

– Simon? Nem lenne gond, ha egy kis időre itt hagynálak? Elmennék bevásárolni.

– Menj csak, mozdulj ki egy kicsit, én meg leszek – válaszolta egy szomorú mosoly kíséretében.

Miután sikerült felállnom, magamra vettem egy vékonyabb kardigánt, és elindultam a kocsihoz. Az ajtóban megtorpanva, vissza kiáltottam Simonnak.

– Csináltam reggelit, ott van a konyhaasztalon.

Majd a választ meg sem várva, kirohantam az autóhoz, majd beindítva azt, elindultam a viszonylag nagy forgalmú úton. A bolt helyet, azonban Berlin felé kanyarodtam. Igaza volt annak az asszonynak, ki kell állnunk azért, aki fontos nekünk.

Ahogy közeledtem a város felé, az utat egyre sűrűbb köd borította. Talán már az út felénél tarthattam, amikor is egy szempillantás alatt, egy szarvas rohant ki elém. A meglepettségtől azonnal rátapostam a fékre, így elkerülve az állattal való találkozást. Azonban a hirtelen fékezés következtében a kocsi megcsúszva áttért az ellenkező sávba, ahol a sűrű köd miatt már csak az éppen belém csapódó jármű tompa fényét láttam, aztán megszűnt minden.