Az utolsó éjszaka [Befejezett]

14.

– Örömmel tudathatom magával, hogy semmi komoly baja sincs.

– El sem tudja hinni, hogy mekkora kő esett le a szívemről – örvendeztem megkönnyebbülten.

– Azonban...

– Igen?

– Talán ennek a hírnek még jobban fog örülni, mint az előbb.

Kíváncsian emeltem ismét rá a tekintetem, a jó hír hallatán, hisz az most igazán rámférne.

– Szívből gratulálok hölgyem, ön állapotos! – válaszolt egy bujkáló mosollyal az arcán.

A hír hallatán nem jött ki egy hang sem a torkomon. Lefagyva, meredten bámultam magam elé. Terhes vagyok. Én. Én, akinek így is gondok tömkelege szakadt a nyakába. Mégis mit csináljak ezután? És Eriknek, hogy fogom ezt elmondani?

Gondolatok száza cikázott végig a fejemben, de végül mindig ugyanoda jutottam, erre én nem vagyok képes. Nem fogom tudni végigcsinálni.

– Asszonyom? Minden rendben? – kérdezgetett az orvos, akinek egy pillanat alatt, a tekintete átváltott komorrá.

Úgy tűnt, nincs hozzászokva az ilyen reakcióhoz, egy, a legtöbbek számára, örömhír hallatán.

– Pe...persze. Végeztünk?

– Mivel a rosszullétei okára fény derült, úgy vélem, hogy igen.

– Rendben, ez esetben nagyon szépen köszönöm a segítsé...

– Várjon! Van itt még két papír, amit alá kell írnia, mielőtt távozik – szólt közbe.

Felállva a kipárnázott, túlságosan is kényelmes székből, odatipegtem aláírni a szükséges dolgokat, majd egy műmosoly kíséretében kiléptem, a megváltást nyújtó ajtón.

Vera és Astrid eközben még mindig egy helyben ácsorogtak, engem várva.

– Na, mi volt? – támadott le azonnal Vera.

– Semmi különös. Jól vagyok – próbáltam kertelni.

– Látszik rajtad, hogy valamit elhallgatsz. Ennyire komoly?

– Terhes vagyok, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni ezután. Nem beszélve persze arról, hogy ezt Eriknek is muszáj tudnia, de fogalmam sincs, hogy hogyan tudassam vele – hadartam el a lényeget, egy levegővétellel.

Rápillantva a barátnőimre, akik kissé lefagyva bámultak vissza rám, megfordult a fejemben, hogy talán nem sikerült nekik felfogni, amit így hirtelen rájuk zúdítottam. Kérdőn néztem rájuk, mire Astrid végre megszólalt.

– Megoldjuk, valahogy ne aggódj! – mosolygott rám bíztatóan.

Ahogy kiléptünk az utcára, a nap bátortalan, halvány sugarai mellett is, a benti fűtött váróteremhez képest, szinte csípett a hideg levegő. Szótlanul ballagtunk a kocsiig, ami elképesztően zavart, tekintve, hogy Vera szinte semmit sem reagált a bent hallottakra.

Végül nem bírtam tovább, és muszáj voltam kifakadni neki.

– Vera, elmondanád, hogy mégis mi a baj? Meg sem szólaltál azóta, mióta elmondtam, hogy mi történt.

– Csak elgondolkoztam – vont vállat.

– És megtudhatnám, hogy min?

– Mikor voltak nálatok a katonák?

– Tegnap délelőtt, miért?

– Mert ha már akkor tudtad volna, hogy terhes vagy, Erik rég itthon lenne.

– Mi? Ezt meg, hogy érted?

– Kizáró ok a bevonuláshoz, ha egy férfi apa, vagy éppen a te esetedben az lesz.

– De ezt honnan tudod? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.

– Vera férje katona, mi is pontosan a rangja, őrnagy talán? – fordult Astrid, barátnője felé.

– Vezérőrnagy – forgatta meg a szemét mosolyogva. – Ezt mindig külön kikéri magának.

– Szóval azt akarjátok mondani, hogy ha hamarabb megtudom, akkor nem vihették volna el Eriket?

– Pontosan.

– De akkor még nincs vesztve semmi. Csak beszélni kell az ottani katonaság vezetőjével.

– Ez nem ilyen egyszerű. Ha őt tegnap elvitték, akkor már belekerült a névsorba, és nincs az az Isten, hogy ezt egy pár hónapos magzat miatt átjavítsák.

– Ilyen nincs! Egy nap! Egyetlen átkozott nap miatt hurcolták el! – roskadtam le, a járda melletti padra, nem foglalkozva azzal, hogy a támláján kívül, még az egészet dér borította.

– Figyelj, ha mást nem is tudok tenni, azt talán elintézhetem, hogy tudasd valahogy a dolgot Erikkel – huppant le mellém, a fagyos padra Vera.

– Mégis hogyan?

– Írj neki egy levelet, én pedig azt odaadom a férjemnek, aki el tudja hozzá juttatni.

A szemeim csillagként ragyogtak fel, majd fellelkesülve, hogy talán még sincs minden vesztve, bepattantam a hátsó ülésre. Barátnőim, értetlenül egymásra nézve, követték a cselekedetem, majd elindultunk a mi házunk felé.

Amint megérkeztünk gyorsan kiszálltam a kocsiból, majd a többieknek ajtót nyitva beengedtem őket magam előtt.

A kandallóban hangosan pattogó tűz jelezte, hogy Simon bizony már ébren van. Belépve a nappaliba, egyből tollat és papírt kezdtem el keresgélni, majd mikor végre mindkettővel sikerrel jártam, leültem a kanapéra, és szorgosan elkezdtem körmölni.