Az utolsó éjszaka [Befejezett]

3.

Az ebéd ugyancsak csendben telt. A lehangoltság szinte tapintható volt az asztal körül.

Már éppen a tányérokat mosogattam, mikor is Simon lépett be a konyhába.

– Ne haragudj, hogy zavarlak! Esetleg segíthetek valamit?

Kérdése meglepett, de nem is volt szívem őt elküldeni.

– Persze, csak törölgesd el a tányérokat – mosolyogtam rá kedvesen.

Szó nélkül leült az egyik székre, és kezébe véve a rongyot, gondosan elkezdte törölgetni a már tisztára mosott tányérokat. Az utolsó evőeszközöknél tartottam, amikor is egy csörömpölés hangjára megugrottam. Megfordulva, a földön az egyik tányérunk állt, öt darabban.

– Jaj, ne haragudj! Nem akartam – szabadkozott remegő kézzel Simon.

– Ugyan már, nem történt semmi. Valamit viszont szeretnék kérdezni.

– Persze, hallgatlak.

– A kezed. Mostanában észrevettem, hogy mindig remeg, nem akarsz erről esetleg valamit mondani?

– Nem értem mire akarsz kilyukadni. Csak a fáradtság okozza. Mostanában eléggé rosszul alszom.

– Az anyámnál is ugyanígy kezdődött anno. Először csak a kézremegés, aztán később egyre lassabban tudott csak beszélni, végül már fel sem ismert.

– Nem vagyok beteg! Nincs semmi bajom! – emelte feljebb a hangját.

– Ahogy gondolod, de előbb-utóbb Erik is rá fog jönni, ő sem vak.

– Ne mondj neki semmit, kérlek – hangja már inkább kétségbeesetten hatott, mintsem ingerülten.

– Mióta tudod? – hagytam figyelmen kívül az előbbi kérését.

– Körülbelül egy hete. Az orvos szerint van még talán fél évem.

– Miért nem mondtad el eddig? Valamit kitaláltunk volna.

– Mégis mit? Te is pontosan jól tudod, hogy a Parkinson-kór gyógyíthatatlan. És különben sem akartam, hogy miattam aggódjatok feleslegesen.

– Ezt muszáj tudnia Eriknek is. Nem titkolózhatsz előtte, ő a fiad.

– Kérlek, van neki így is elég baja, amin idegeskedhet. Nem akarok még jobban a terhére lenni.

– Most sem vagy senki terhére. Szívesen látunk itt.

– Akkor is, szeretném ha ez a kis időm veszekedés nélkül telne, veletek. Eriknek pedig nem kell tudnia semmiről, és erről nem nyitok több vitát! – indult el lassan lépkedve a nappali felé.

Sóhajtva dőltem neki a konyhapultnak. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Eriknek joga van tudni arról, hogy az apja beteg, azonban Simonnak is igaza van abban, hogy ez csak még több feszültséget, és aggodalmat szülne.

A maradék evőeszközöket mosogattam épp, amikor hátulról két kar átölelt.

– Sokára végzel még? – suttogott a fülembe, amitől azonnal libabőrös lettem.

– Mindjárt kész vagyok – fordultam végre felé.

Szemeivel vágyakozón pillantott a számra, majd egy pillanat alatt vad csókba hívta ajkaimat. A combomat megemelve, felültetett konyhapultra, és a számtól elszakadva, nyakamat kezdte apró csókokkal behinteni. Halk sóhajt eresztettem el, miközben áttért a kulcscsontomhoz.

Erik telefonjának a csörgése választott szét minket.

– Ne haragudj, de ezt fel kell vennem! – nézett rám bűnbánó tekintettel.

Én csak egy aprót bólintottam, ő pedig kiment a nappaliba, ezek szerint tényleg fontos lehet ez a hívás. Leszálltam a konyhapultról, és még azt a pár evőeszközt elraktam a helyére, amire az előbb nem volt lehetőségem. 

Csak néhány beszélgetésfoszlányt hallottam ki, viszont azt meg tudtam állapítani egyből, hogy bárki is van a vonal végén, eléggé felhúzta a férjem.

– És ezt mégis ki találta ki? Nem igaz hogy nincs más lehetőség! – emelte még feljebb a hangját.

Úgy döntöttem, nem hallgatódzok tovább, Erik majd úgyis elmondja mi történt. Pár perc múlva már vissza is tért a konyhába. Tekintetéből csak a haragot tudtam kiolvasni.

– Mi történt?

– El kell mennem két hétre, valami konferenciára, vagy mire – felelte komoran.

– Két hétre?! És mikor indulsz?

– Holnap reggel jönnek értem.

– Nem lesz semmi gond. Két hét nem olyan túl hosszú idő – próbáltam kicsit optimistább lenni.

– Remélem, igazad van – húzott magához egy újabb csókra.