Az utolsó éjszaka [Befejezett]

22.

Amint elhúztam, valóban rémisztő látvány fogadott. A férfi vérrel áztatott ruhája, a lehetséges összes helyen szakadt volt. Halk hörgései zengték be az egész helyiséget, amit néha sikerült kontrollálnia és egy értelmes szót kinyögnie.

– Marie! – suttogta alig hallhatóan a semmibe.

Megszeppenve léptem hozzá közelebb, és egy hideg vízben áztatott kendővel, óvatosan elkezdtem a homlokát törölgetni. A fején lévő sebek egyre tisztábbak voltak, mikor is hirtelen megragadta a kezem.

– Marie! Hol... hol van? Marie?!

– Engedjen el, kérem!

– Marie?! Meg kell őt keresnem! – szorította továbbra is a csuklómat.

– Azonnal eresszen el! – rivalltam rá, ám mintha fel sem fogta volna, hogy mit mondtam.

Amint egy cseppnyit engedett a szorításán, kihasználva a pillanatot, lehámoztam magamról a kezeit, és kirohantam a helyiségből. Sokkosan szaladtam, szét sem nézve, így egyenesen beleütköztem a sürgő-forgó Christine-be.

– Melina! Minden rendben?

– Ott bent, van egy katona, és... és nem tudom, hogy mit csináljak vele – magyaráztam neki zavartan.

– Jó, nyugodj meg! Megnézzük, oké?

Válaszként csak bólintottam, majd elindultam utána, ismét az a bizonyos függöny mögé.

Christine magabiztosan elkezdte tisztogatni a sebeit, majd egy egyszerű késsel, megszabadította a felsőtestét takaró koszos, szakadt egyenruhától, így még több sebet hozva a napvilágra.

– Marie – nyöszörögte halk hangon, ismét a katona.

– Hatalmas ütést kaphatott a fejére – állapította meg szakszerűen Christine.

– Akkor már értem miért beszél össze-vissza.

– Igen. Valószínűleg ez az oka. Vigyáznál rá, ameddig hozok neki pár gyógyszert?

– Persze, menj csak!

Félve ültem le mellé, egy kopottas székre, felkészülve mindenre, ha esetleg ismét rohama lenne.

A gondolataimba azonban beférkőzött ez a bizonyos Marie név. Vajon ki lehet? A felesége, a lánya, esetleg más családtagja? Vajon aggódhatnak érte úgy, mint én Erik miatt? Talán ő is valahol épp ilyen állapotban fekszik, és a nevemet ismételgeti?

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Christine pár perc alatt már vissza is ért.

– Na, ezt a két injekciót beadom neki, aztán mehetünk is.

– Magára hagyhatjuk?

– Persze, kap egy erős nyugtatót is, ami egy jó ideig hatni fog.

Ahogy elhagytuk a sérült katonát, az egész épület lassan kiürült. Kíváncsian néztem Christine-re, aki mintha kitalálta volna a gondolataim.

– Most jönnek az éjszakások. Gyere, megmutatom, hogy hol szoktunk aludni – húzott magával.

A szivacsdarabokkal kitömött matrac, eléggé kényelmetlen volt, ennek ellenében mégis hihetetlen gyorsasággal elnyomott az álom.

– Mel! Hé, ébredj! – bökdöste meg a vállam, hang alapján Christine.

– Mi történt? Hány óra van?

– Mindjárt hat, és kezdődik a váltás.

– Ohh, el is felejtettem.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kidörzsölve a maradék álmot is a szememből, fáradtan követtem újdonsült barátnőmet, aki előbb elvezetett az öltözőkhöz.

– Na, itt át tudsz öltözni, de csipkedd magad! – sürgetett türelmetlenül.

Gyorsan felvettem a legelső ruhadarabokat, amik a kezembe akadtak, a telegyömöszölt bőröndömből, majd egy gyors fésülködés után, már rohantam is a többiekhez.

Az éjszakás csapat tagjai mind eltűntek, mire kiértem, ezért hozzá is kezdhettem a munkához. Mivel az elkülönített, sérült katona az én gondjaimra lett bízva, egyből felé vettem az irányt, azonban meglepve fogadtam, hogy a függöny mögött nincs senki.

Azonnal a főnökünket kezdtem keresni, akinek a nevét talán már sosem fogom megtudni.

– Elnézést! Hol van az a férfi, akit tegnap hoztak be? – kocogtattam meg a vállát, hogy végre rám figyeljen.

– Őt már ne keresse.

– Miért?

– Az éjszaka folyamán meghalt.

– Mi? De mégis ho...

– Nyugodjon meg, előfordul itt az ilyesmi, sőt szinte mindennapos. De majd hozzászokik.

– És most mit csináljak?

– Találja fel magát! Ha hoznak be új sérültet, maga fogja kapni.

Meg sem várva válaszom, már el is viharzott.

Végül ismét Christine mellé szegődtem, aki türelmesen viselte el a bénázásaim.

– Christine! Gyere gyorsan! – kiáltotta neki egy hosszú, vörös loboncos lány.

– Ne haragudj, mindjárt jövök – hagyott magamra, pontosabban másodmagamra.

– Hát megint csak kettesben? – húzta idegesítő vigyorra a száját, a tegnapi beszélgetőpartnerem.

Válaszra sem méltatva, egy szemforgatással díjaztam a kijelentését, miközben folytattam a kötszerek rendberakását.

– Talán haragszol rám? – kérdezte értetlenül, mire végre én is ráemeltem a tekintetem.

Amint a szemébe néztem, különös szorító érzés fogta el a mellkasom, a gyomrom pedig, mintha egy hatalmas görccsé vált volna.

– Nem, miért haragudnék? – feleltem zavartan.

– Akkor jó.

– Amúgy, még nem is mondtad, hogy hogy hívnak.

– Mert talán nem kérdezted? – vágta rá egyből szórakozottan, mire ismét csak egy szemforgatással illettem.

– Egyébként, Joshua Graham személyesen.

Válaszolni azonban már nem volt időm, mert egy hangos csapódással kivágódott az ajtó, amin egy idősebb korú asszony rohant be lélekszakadva. Mindenki felé pillantott, majd gyorsan kifújva magát, végre megszólalt.