Az utolsó éjszaka [Befejezett]

13.

Sabrina előtt tétovázva megálltam, majd egy kis habozás után, őt is magamhoz öleltem, amit nagy meglepődésemre viszonzott is.

– Esetleg beszélhetnénk? – kérdeztem tőle enyhén könnyes szemekkel, miután elengedtük egymást.

Ő csak szótlanul bólintott, majd arrébb vonultunk a folyosón, a többiektől.

– Szóval... mivel valószínűleg többet nem találkozunk, nem szeretném, ha haragban válnánk el.

– Ne haragudj, amiért olyan gyerekesen viselkedtem.

– Eszemben sincs, de meg tudhatom azért az okát?

– Csak olyan rossz volt látni, hogy már több hónapja itt vagyok, te pedig csak most jöttél ide, és a többiek mennyivel szívesebben fogadtak – jelent meg az arcán egy keserű mosoly.

– Semmi ilyenről nem volt szó, csak régebbről ismertük egymást, mert már az elsők között dolgoztam itt anno.

– Úristen, hogy lehettem ilyen bolond! Tényleg sajnálom, ne haragudj! – temette arcát a kezébe.

– Nem haragszom, az a lényeg, hogy meg tudtuk beszélni, nem igaz? – küldtem felé egy bíztató mosolyt.

Szó nélkül magához vont, egy újabb ölelésre.

– Na, de most már menjünk vissza a többiekhez, még a végén keresnének.

Astridék ekkor már javában pakoltak az öltözőben. Gyorsan megkerestem a saját szekrényem, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Hosszú percek teltek el így, mígnem a gyomrom ismételten felmondta a szolgálatot, és szokás szerint sprintelhettem a mosdóba.

Miután lassan kivánszorogtam a mellékhelyiségből, egyenesen a barátnőim aggódó tekintetével találtam szembe magam.

– Biztos, hogy még mindig jól vagy?

– Már reggel is émelyegtem. Nem kellett volna ennem, ennyi az egész.

– Miután összeszedted a cuccaid elviszlek orvoshoz! – csóválta a fejét Astrid.

– Én is megyek veletek! – szólt közbe Vera is.

– Lányok, erre egyáltalán semmi szükség! Biztos, hogy csak valami vírus, majd jobban leszek.

– A doktornál úgy is kiderül, hogy mi a baj.

– Astrid kérlek! – könyörögtem.

– Nem! Napok óta rosszul vagy, és ha magadtól nem, akkor majd mi elviszünk az orvoshoz.

Erre már inkább nem is válaszoltam, csak szemforgatva kikerültem őket, és visszamentem az öltözőbe.

Mikor végre kész lettem, Astridék tényleg megvártak, pedig a lehető leglassabban pakolásztam.

– Na, mehetünk?

– Ha nagyon muszáj – sóhajtottam lemondóan.

A két lány beült előre, engem pedig a hátsóülésre parancsoltak.

Talán húsz perc sem volt, és már az orvosi rendelőben ácsorogtunk, mivel annyian voltak, hogy szék nem jutott, csak néhány embernek.

– Látjátok, mennyien vannak? Majd visszajövünk máskor – próbáltam még mindig kifogásokat keresni.

Nem is a vizsgálattól féltem, hanem inkább az eredménytől, mert pontosan tudtam én is, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

Legalább fél órányi ácsorgás után, nagy nehezen sorra kerültem. Veraék szerencsére abba beleegyeztek, hogy kívül megvárnak, de csak akkor, ha nekik is elmondom, hogy mit mondott az orvos.

– Melina Berger! – hallottam meg a félig kinyílt ajtóban a nevem.

Mély levegőt véve elindultam a vizsgáló felé.

– Jó napot asszonyom! – mosolygott rám, a hatalmas szemüvege alól, a doktor.

– Jó napot! – erőltettem magamra egy mosolyt, ami kívülről kicsit inkább vicsorításnak tűnhetett.

– Miben segíthetek? Mi a panasza?

– Mostanában folyton fáradt vagyok, és enni sem tudok az állandó émelygés miatt.

– Hm... rendben. A kollegina mindjárt vesz magától vért, aztán többet fogunk tudni – vázolta fel a történéseket.

Egy pillanatra felszisszentem tűszúrása miatt, de szerencsére gyorsan kész is volt. Idegesen szorongattam a könyökhajlatomba helyezett kis vattadarabot, miközben az eredményre vártam, ami néhány perc múlva meg is lett. Abban a kis időben, minden lehetségesnek tűnő magyarázat végigfutott az agyamon, vagy legalábbis a legrosszabbak.

Az orvos egy sejtelmes mosollyal az arcán, ült vissza a székébe, velem szembe.

Majd egy nagy levegővétellel, belekezdett az elsőre hosszúnak tűnő mondandójába.