Az utolsó éjszaka [Befejezett]

18.

Egész éjjel a forgolódáson kívül másra nem voltam képes. Reménytelenül agyaltam különböző megoldásokon, azonban semmi ésszerűt nem ötlöttem ki.

Hajnaltájt már jöttek is értünk, ezért amint felkeltünk, teljes harcifelszerelésben szálltunk fel a minket szállító járműre.

Már mindenki indulásra kész volt, csak én torpantam meg egy pillanatra.

– Elnézést uram, minden tisztelettel, hová visznek minket? – fordultam még egyszer utoljára a szakaszvezetőnk felé, némi magabiztosságot színlelve.

– Keletre.

Ez volt minden válasza, amivel sokkal többet nem tudtunk meg, de legalább tisztázódott, hogy mégis melyik irányba tartunk.

– Akkor most élesben? – tudatosult a valós helyzet Schäferben.

– Most élesben.

– Tudjátok akármennyire is utálom ezt a katonaságot, annak azért örülök, hogy megismerhettelek titeket.

– Hübner, az Isten szerelmére, még csak most indultuk el, ne kezdj már el egyből búcsúzkodni! – mordult fel Bauer, mire mindenki felnevetett.

Mind tudtuk, hogy ezentúl az életünk múlik egymáson, mégis képesek voltunk elviccelni a dolgot. Legalább fél órája lehettünk úton a ködös, enyhén csípős hajnali időben, mikor is egyre hangosabb kiáltásokat hallottunk.

Egy emberként fordultunk a hangok irányába, amik lassan tisztán kivehetőek voltak.

– Haza a fiainkat!

– A férjeinket akarjuk!

– Új kormányt!

Hangzottak el különbnél különb kiáltások.

– Ez meg mi? – néztem értetlenül a mellettem ülőkre.

– Tüntetésre tippelnék.

Ahogy közeledtünk Berlin központjához, a köd ellenében egyre láthatóbb volt a több ezrekből álló tömeg. Egy pillanatig fel sem fogtam, ők mind miattunk vannak az utcákon. Egy jóleső melegség járt át, ha arra gondoltam, hogy mennyi embernek számít a mi életünk.

A zsúfolt utak szinte járhatatlanok voltak, így külön katonai kíséretet kaptunk annak érdekében, hogy áttörjünk a tömegen.

Hangos kiabálások, feliratos táblák, és német zászlók fogtak körbe minket, miközben a segítségünkre sietett katonák rendíthetetlenül oszlatták el az embereket, az utunkból.

Amint sikeresen kiértünk, a mögöttünk haladó másik két katonákat szállító teherautóval egyetemben, végre valahára a sofőrünk, a gázra taposhatott. Rendíthetetlenül száguldottunk, lassan több, mint egy órája a számunkra ismeretlen végállomásra. A menetszél bele belekapott a terepmintás, szigetelt kabátomba, amit emiatt, ha lehetséges még jobban összehúztam magamon.

A Nap lassan bujkált elő, harcba szállva a már egyre ritkuló köddel. Egyszer csak megállt alattunk a kocsi, és az utánunk lévők is lelassítottak.

Kíváncsian néztünk szét, majd egy táblán akadt meg a szemem, amire nekem tökéletes rálátásom nyílt. Lengyelországi határátkelő – állt nagy betűkkel rajta.

– Hol vagyunk? – érdeklődött a fejét jobbra balra tekergetve Schäfer.

– Mindjárt Lengyelországban – nyeltem egy nagyot a tudat miatt, hogy hamarosan elhagyjuk a szülőföldünk.

Egy tiszt szállt ki a kocsiból, akit eddig észre sem vettünk, hisz nem keltett túl nagy feltűnést. Odament a határt őrző fegyveres, nagydarab katonákhoz, akiknek valamit hablatyolt lengyelül, majd nagy karlendítésekkel jelezte, hogy haladhatunk tovább, közben pedig ő is vissza szállt.

Legalább még egy órányi kocsikázás után, végül egy hatalmas néhol kissé omladozó erődítményhez értünk. A mi járművünk megállt, míg a másik kettő tovább haladt, egy másik állomásra.

– Nos bajtársaim, ezentúl ez lesz a mi szállásunk! Reimann vezérezredes vagyok, és szeretném már az elején leszögezni, hogy itt mindenki egyforma! Nem kérek külön bánásmódot, vagy viselkedést az irányomba! A harctéren mindannyian egyenlőek vagyunk! – mutatkozott be az az ezek szerint vezérőrnagyúr, aki nemrég a határnál beszélt az őrökkel.

Némán, vigyázba állva hallgattuk a mondandóját, majd mikor végre befejezte elindulhattunk kipakolni a csekély holmijainkat.

– Úgy pakoljanak ki, hogy nem sűrűn leszünk itt! A mi helyünk a fronton van! – hallottuk meg ismét az eszelősnek tűnő hangját, és mellette még valamit.

Egy robbanás hangja rázta meg az épület, eddig csendtől visszhangzó folyosóit.

Összerezzenve pillantottunk körbe, kétségbeesett arccal.

– Fiúk, ez még semmi nem volt, a java még hátra van! – próbált nyugtatgatni minket a maga módján, Reimann vezérezredes.

Talán ekkor döbbentem rá először, hogy milyen is az, amikor az életed csak egy hajszál választja a haláltól. És ha nem tudsz megbízni másokban, a vég hamarabb utolér, mint azt csak képzelnéd. Egymástól függünk, egymáson és persze a szerencsén múlik minden. És még csak el sem kezdődött számunkra a valódi háború.