Az utolsó éjszaka [Befejezett]

24.

Az arca vészesen közeledett felém, de ami még inkább meglepett, hogy egyáltalán nem húzódtam el. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, amiből ha akartam sem tudtam volna szabadulni. Megszakítva a szemkontaktust, vágyakozón az ajkaimra pillantott, majd ismét a szemembe. Már csak pár milliméter választotta el az ajkainkat egymástól. Lehunyta a szemét, amit én is azonnal követtem, majd bezárva a köztünk lévő távolságot, ajkaink összeérve köszöntötték egymást. Kezeimmel ösztönösen átkaroltam a nyakát, ahogy ő a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Kellemes melegség járta át minden porcikám, és egy szokatlan érzés kerített a hatalmába, amiben eddig még soha nem volt részem.

Azonban, mintha villám csapott volna belém, futott át rajtam a felismerés. Azonnal eltoltam magamtól Joshuat, és felpattantam mellőle.

– Mi a baj? – nézett rám értetlenül.

– Ezt nem lehet. Ez... Ez az egész hiba volt – dadogtam.

– Mi? Nem értelek, én azt hittem te is...

– Nem ez a lényeg Joshua! Nekem férjem van, és szeretem őt.

– Az előbb nem úgy tűnt – szólt vissza flegmán.

– Fogalmad sincs az életemről!

– Igen? Akkor kérlek, magyarázd el!

Sarkon fordulva, szó nélkül ott hagytam. Sosem szerettem, ha magyarázkodnom kell, és az is megrémisztett, hogy igaza volt. Tényleg akartam azt az átkozott csókot. A bűntudat, ha lehet még jobban elhatalmasodott felettem. Sokadjára is elárultam Eriket, és most, most még a babánkat is.

– Melina! – kiáltott utánam sóhajtva, azonban mintha meg sem hallottam volna, rohantam be az öltözőnkbe.

A könnyeim utat törve maguknak, megállíthatatlanul potyogtak, hosszú idő után először.

– Szia, Jézusom mi történt? – guggolt le mellém egy hosszú, szőke lófarkas lány.

– Semmi, jól vagyok! – szipogtam.

– Ezt most te sem gondoltad komolyan. Amúgy Daria vagyok – húzta egy bátorító mosolyra a száját.

– Melina – néztem rá fátyolos tekintettel.

– Szóval, mi a baj? Valaki bántott, vagy...

– Nem, dehogy is, csak... csak gyűlölöm magam. Borzalmas feleség vagyok.

– Hé! Ne mondj ilyet! Biztosan nem ilyen komoly a helyzet. Összevesztetek?

– Rosszabb, megcsaltam – sütöttem le a szemeim.

– Ohh, és tudja már?

– Kint van a fronton, egyébként is miatta jöttem ide, erre már az első adódó alkalommal megcsalom. Hogy tehettem ezt?

– Először is nyugodj meg, másodszor pedig nem valószínű, hogy bármikor is meg fogja tudni.

– Hogy érted?

– Te nem hallgatsz híreket?

Válasz helyett, csak értetlenül néztem rá, ezért tovább folytatta.

– A Keleti front szinte teljesen megsemmisült.

– Mi?! Nem, nem, nem, ez... ez lehetetlen – ráztam hevesen a fejem.

– Már mindenhol ezt beszélik. Alig tudják pótolni a veszteségeket. Több ezren halnak meg ott naponta.

Egy hang sem jött ki a torkomon, a levegő mintha beszorult volna, és a szívem viszont eszeveszettül gyors tempóban vert. Daria további szavait már fel sem fogva meredtem magam elé. A fülem sípolt, és csak egyetlen gondolat visszhangzott a fejemben, újra és újra, megállíthatatlanul. Erik nincs többé. Erik, aki számomra a mindent jelentette, elveszítettem.

– Melina, hé! Ne haragudj, nem azért mondtam csak...

– Tudom, de... oda kell mennem!

– Mi? Mégis hová? – lepődött meg Daria.

– Erikhez, tudnom kell, hogy jól van-e.

– Ne csinálj őrültséget! Nem mehetsz csak úgy ki a frontra, mert lelkiismeret furdalásod van.

Igaza volt mindenben, de nem érdekelt. Nem számít már semmi. Erikhez kell, hogy jussak, ha így nem kapok hírt róla, akkor majd a fronton.

Felpattantam az ócska, rozoga padról, és Dariat otthagyva, elindultam megkeresni Arturt.

– Uram! Elnézést, csak gondoltam szólok, hogy elmegyek.

– Mennyi időre?

– Öhm, félreért, nem jövök vissza.

– Mi az, hogy nem jön vissza?!

– A frontra kell mennem.

– A frontra? Normális maga?! – rivallt rám ingerülten.

– Sajnálom, de ezt nem értheti.

Majd sarkon fordulva a cuccaimért siettem.

– Melina! – kiáltott utánam egy ismerős hang.

– Christine? Mi a gond?

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmész?

– Muszáj valamit megtudnom a férjemről, különben beleőrülök.

– Komolyan kockára akarod tenni az életed?

– Ha ez az ára, igen.

Erre már nem válaszolva semmit, csalódottan visszaindult dolgozni. Megkönnyebbülten fújtam ki, az eddig benntartott levegőt.

A cuccaimmal felpakolva siettem ki, majd már éppen a kijárat felé ügyeskedtem, mikor is újból megszólítottak.

– Mel, kérlek beszéljünk!

– Én nem akarok mondani neked semmit – válaszoltam meg sem fordulva.

– Kérlek! Most tényleg miattam akarsz elmenni, az az egy nyamvadt csók miatt? Hisz te is megmondtad, hiba volt.

– Vedd már észre, hogy nem csak körülötted forog a világ! – fordultam végre szembe vele. – Semmi köze hozzád annak, hogy elmegyek. A férjem miatt, ha épp tudni akarod.

– Ne menj el! Ha most a frontra mész, a vesztedbe rohansz, értsd meg, hogy én neked akarok jót!

– Nincs szükségem tanácsokra, pláne nem a tiédre.

– Minek mennél a frontra? Mit akarsz ott látni? Vérben fekvő, hullákat, vagy olyanokat, akik még éppen hörögve próbálnak meghalni, hogy ne szenvedjenek tovább?! Mégis mi a célod ezzel?!

Ez a kijelentése egy pillanatra megrémisztett, és csak ezután tudatosult bennem, hogy valóban igaza van, és ha így látnám Eriket is, azt nem élném túl.

– De tudnom kell, hogy mi van a férjemmel.

– Tényleg nagyon szeretheted, ha képes lennél oda is elmenni miatta.

– És most mit csináljak? Éppen az előbb mondtam fel, most már így is úgyis el kell mennem.

– Nem muszáj, maradj itt. És én különben sem vagyok hajlandó ezentúl elviselni, hogy más ápoljon.

Ezen felszólalásán akaratlanul is elmosolyodtam.

– Na, gyere! – nyújtotta ki az egyik kezét, amit egy cseppnyi tétovázás után, végül elfogadtam.