Az utolsó éjszaka [Befejezett]

29.

Az utca felőli fal romokban hevert. Apró törmelék, és por lepett be mindent. Az összes bútort, a még épségben lévő falakat, mind szürke, fullasztó por uralta. Kétségbeesve pillantottam körül az ámuldozó embereken. Joshua karjába szorosabban kapaszkodva néztem fel rá, aki rezzenéstelen arccal vizslatta a romokat.

Egy pillanatra meginogva elvesztettem az egyensúlyom, amit Joshua erős karjai által nyertem vissza.

– Hé, jól vagy? – fürkészte az arcom aggodalmasan.

– Persze, csak... nekem ez már túl sok – nevettem fel keserűen.

Joshua szó nélkül, szorosabban magához ölelt, majd halkan a fülembe suttogott.

– Ameddig engem látsz nem kel félned, csak bízz bennem!

Szavai kicsit sem nyugtattak meg. Folyamatosan az kattogott az agyamban, hogy ha nem sikerült volna időben leérnünk, talán már mi is ott feküdnénk a törmelék alatt.

– Nyugalom emberek! Semmi gond! – igyekezett túlkiabálni az élénk alapzajt, Artur. – Át fogunk költözni egy nem messze lévő kórház épületébe.

– És mi lesz a holnapi delegációval? – szólt közbe, valaki a tömegből.

– Értesítettem őket, így már tudnak róla, hogy ne ide jöjjenek. Na de most rajta emberek, kezdjünk pakolni!

Egy kisebb tornyot építve a különböző asztalokból, és ágyakból, négyen megfogva annak sarkait, vittük végig az azóta teljesen elcsendesedett sötét kis utcán.

A Hold boldogan köszöntött minket, miközben az ég alja még a Nap utolsó sugaraitól, vörösen égett. A gyenge, ámbár csípős szél, kíméletlenül ostromolta a vékonyka szövetkabátot, ami néha áteresztve magán a hideget, megborzongatott. Lassan haladtunk előre a macskaköves, keskeny kis utcán, miközben fokozatosan nyelt el minket a sötétség, a közvilágítás hiánya miatt.

Amint végre a bejárathoz értünk, néhány rátermettebb férfi, elvette tőlünk a monstrumunkat, és már siettünk is vissza egy újabb rakományért. A vaksötétben baktattam alig látva valamit, hisz a Hold gyér fénye alig jutott be a szűk, omladozó falakkal teli utcába. Hirtelen két kar fonódott a derekam köré, amit az érintése alapján pontosan tudtam, hogy kihez tartoznak. Joshua közelebb húzva magához hosszasan megcsókolt, amit végül akaratom ellenére is, de megszakítottam.

– Mennünk kellene segíteni – suttogtam az éjszakába.

– Ráérünk még – válaszolta tömören, majd ismét gyengéd csókba hívta ajkaim.

Újból eltolva magamtól, megfogva az egyik kezét, sántikáltunk vissza a szétbombázott épületünkhöz.

– Ahogy látom, gyorsan gyógyulsz. Már a mankót is elhagytad.

– De, csak mert ilyen csodálatos ápolónőm van.

Kijelentésére akaratlanul is elpirultam, amit szerencsére nem láthatott a koromsötétben.

Röpke két óra alatt át is cipeltünk minden mozdíthatót, majd végül mi is berendezkedtünk az új állomásunkon.

Már csak a ruháimat pakolásztam, amikor megpillantottam Christine-t az egyik heverőnél. Erőt véve magamon, lassan odabotorkáltam hozzá, és leültem mellé.

– Beszélhetünk? – kérdeztem elhaló hangon, azonban nem mertem a szemébe nézni.

– Mégis miről?

– Szerintem pontosan tudod.

Christine felállva mellőlem kilépett a cuccainktól zsúfolt helyiségből. Nem hagyva annyiban a dolgot, végül felbátorodva követtem.

– Megértem, hogy nem akarsz velem beszélni, de akkor legalább csak hallgass meg!

Továbbra is némán baktatott előttem ezért folytattam.

– Tudom, hogy most haragszol rám, de...

– Miért haragudnék rád? – fordult hirtelen velem szembe, felhúzva az egyik szemöldökét.

– Azért, mert nem szóltam időben a...

– Én egyszer sem mondtam, hogy haragszom rád, csak rosszul esett, hogy egy ilyen dolgot nem voltál képes legalább nekem elmondani. Elvégre egy terhesség nem olyan kis semmiség.

– Sajnálom, tudom, hogy hülye voltam – horgasztottam le a fejem.

– Tudod mit, spongyát rá. Nekem sem szabadott volna ezt ennyire felfújnom – legyintett mosolyogva. – És azt már tudod, hogy fiú-e, vagy lány?

– Nem, sajnos nem tudtam azóta elmenni orvoshoz, de ígérem, ha megtudom, te leszel az első, akinek elmondom – válaszoltam nevetve, mire ő csak magához húzva megölelt.

Amint Christine-nel befejeztük ezt a megható pillanatokat előidéző békülést, ő elindult Artur nyomába, én pedig éppen visszaindultam volna a ruháimhoz, amikor is hirtelen kinyílt a mellettem lévő férfi mosdó ajtaja, és egy erős kar berántott oda. Majd Joshua-val találtam szemben magam.