Az utolsó éjszaka [Befejezett]

28.

– Egy kis figyelmet kérnék! – hangzott el mögöttünk egy kiáltás, mire mindenki a hang irányába fordult.

Artur szólott fel, és amint minden szem rászegeződött, folytatta.

– Holnap egy delegáció látogat el hozzánk, úgyhogy addigra mindennek csillognia kell.

– És miért jönnek ide? – kiabálta be, a már mindenkiben megfogalmazódott kérdést, egy középkorú asszony.

– A keleti fronton pótolni kell a kiesett katonákat, így is, értesüléseim szerint az országunkkal határos fele, teljesen megsemmisült. A szakemberek megvizsgálják az itteni sérültjeinket, és ha úgy határoznak, visszaküldik őket a frontra – zárta le a mondandóját, majd mielőtt még bárki kérdezhetett volna, gyorsan elsietett.

Ijedten néztem Joshua-ra, akinek az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni. Nem akartam őt is elveszíteni, hisz még csak most ismertük meg egymást.

– Josh...

– Nem lesz semmi baj – simított végig az arcomon, meleg tenyerével, aminek következtében akaratom ellenére is megborzongtam.

Szorosan magamhoz ölelve, a mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig az állával megtámaszkodott rajta. Perceken keresztül hallgattam a szívdobogását, ami engem is kicsit megnyugtatott.

Amint kiosztották a reggeliket, átcseréltem Joshua kötéseit, ami alatt a sebei egyre szebben gyógyultak. Egy percre sem mozdultam el mellőle, csak jóval később, mikor Artur külön rám parancsolt, hogy jó lenne, ha én is segítenék a takarításban. Mióta, a múltkor el akartam menni, nem igazán kedvel engem. Nagy nehezen kerítve magamnak egy seprűt, nekiláttam az eddig észre sem vett, por és különböző orvosságos hulladékkal borított padló takarításának.

Ahogy az egyik kis asztalhoz értem, valami különös dolog szúrt szemet. Az asztalon található még bontatlan infúziókban, és fecskendőkben lévő folyadék értetlen módon remegett.

Körbe pillantva, semmi változást nem láttam, így ráhagyva a dolgot, folytattam a takarítást. Pár perc múlva, egyre hangosodó, éles robaj üldözte el a város kis utcájának békés csendjét. A folyamatos búgást, szabályos ütemben kattogó hang kísérte.

Egy óriási erejű csattanás, és robbanás miatt, az egyensúlyom is megingott egy pillanatra. Amint felnéztem, mindenki a sérülteket cipelte le az óvóhelyként szolgáló pincébe.

Joshua egyedül, két mankó társaságában bicegett lefelé, majd mihelyt észrevett megtorpant egy perce. Odarohanva hozzá, alábújtam az egyik válla alá, és így megtámasztva őt, sétáltunk le a többiekhez.

– Mégis mi lehetett ez? – töprengtem el, mikor már a pincében ülve, támasztottuk hátunkkal a falat.

– Páncélos harckocsik – válaszolt Joshua, majd látva az értetlen tekintetem, ismét megszólalt. – Tankok.

– Áhh, így már világos, de te honnan tudod ezt biztosan?

– Nem elég magyarázat több hónapnyi szolgálat a fronton?

– Ott is vannak tankok? Ne haragudj, csak nem vagyok túlságosan jártas ebben a témában.

– Vannak ott is tankok, sőt, minden pusztító eszköz, amit csak el tudsz képzelni.

Gondolataim akaratlanul is Erik felé hajóztak. Vajon ő miket élhetett át, és talán még most is? Mennyit szenvedhetett eddig is, abban a reményben, hogy egyszer hazatér, és minden olyan lesz, mint régen?

– Hé, min gondolkozol? – nézett mélyen a szemembe Josh.

– Semmin, csak... ez az egész, mégis mire kellett ez a háború? Mi az értelme?

– Talán még az sem tudja, aki elkezdte – csókolt bele a hajamba.

Néhány órányi ücsörgés után, végre biztonságosnak nyilvánították, hogy előmerészkedjünk.

Felsegítve Joshuat, felsántikáltunk, azonban az előttünk lévők hirtelen lefékezve megtorpantak, így majdnem beléjük ütköztünk. Kíváncsian pipiskedtem, megtudni, hogy mégis miért nem halad a sor, azonban hiába próbálkoztam, nem láttam át a tömegen. Lassacskán megmozdult a sor, így mi is elindultunk, óvatosan baktatva. Amikor azonban végre felértünk, a többiekkel egyetemben, kétszeresre tágult szemekkel, leesett állal néztem körbe.