Az utolsó éjszaka [Befejezett]

33.

Melina Berger

Joshua hirtelen vallomása egy pillanatra meglepett, de közben egy jóleső melegség járt végig. És ekkor döbbentem rá, hogy mennyre is fontos nekem. Talán csak nem mertem idáig beismerni magamnak, de szeretem. Igen, szeretem Joshuat.

– Valamit viszont még meg kellene beszélnünk – váltott komolyabb hangnemre.

– Persze, hallgatlak – néztem fel rá.

– A férjed... mi lesz ha... ha mégis visszatér?

Ez volt az a kérdés, amin még egyszer sem gondolkoztam, talán akaratlanul, de kerültem ezt a témát, hisz Erik is fontos számomra, és akárhogy is nézem, mégiscsak a gyermekem apjáról van szó.

– Én... én nem tudom. Őszintén szeretném, hogy épségben visszatérjen, de azt hiszem, hogy a mi sorsunk már megpecsételődött, bármennyire is akartam az ellenkezőjét. Eriknek meg kell értenie.

Erre már nem mondott semmit, csak közelebb húzott magához, s egy csók által bezárta a köztünk lévő apró távolságot. Csókja egyszerre hozott megnyugvást, és egy kellemesen bizsergető érzést, mellyel alig tudtam betelni.

Amint végül nehézkesen, de szétváltunk, én a romos kis öltözőnk felé vettem az irányt, míg Joshua visszatért a már megszokott, szivacsos ágyához.

A ruhákkal kitömött táskámon egy levél fogadott. Felhúzott szemöldökkel fordítottam meg, de ahogy megpillantottam rajta Astrid nevét, kíváncsian téptem föl a borítékot. Egy levél lapult benne, és mellette egy újabb még bontatlan boríték, ami névtelenül fogadott, viszont az egyből szemet szúrt, hogy a régi, németországi címemre küldték. Különösebben nem foglalkoztam vele, így elsőként inkább az én drága barátnőm levelét olvastam el.

El sem hiszed, hogy mennyire örültem a levelednek. Nagyon aggódtunk érted, hogy semmi hírt nem adtál magadról. Azonban sajnos egy rossz hírt kell, hogy közöljek veled, és bár nem ez lenne a legjobb módja, most mégsem tehetek mást.

Simon levelét én vettem át, ugyanis ő, sajnos már nincs közöttünk. Nagyon sajnálom, hogy ezt így kell megtudnod, és ilyen formában. Viszont mielőtt még hazasietnél, én és Sylvia mindent elintéztünk helyetted, minden papírt, és egyéb tennivalókat. A hatalmas káoszban amúgy sem veszik túl komolyan a hivatalos dolgokat. Akartam, vagyis akartunk írni, de mivel fogalmunk sem volt, hogy pontosan hol vagy, így nem tudtunk. És tényleg még egyszer sajnálom, hogy ezt így kellett közölnöm veled, abban pedig csak reménykedni tudok, hogy nem haragszol amiatt, hogy mi intézkedtünk a nevedben. Apropó, Simon hagyott egy végrendeletet, amiről nem tudom, hogy tudtál-e, de egy egész szép összeget hagyott rátok. Rád, és Erikre. Remélem, hogy előbb-utóbb kapsz róla valami hírt, és hogy még viszont látlak titeket együtt. Addig is vigyázz magadra, ha bármi gond van, csak írj!

Millió ölelés, Astrid.

UI.: A házatokhoz küldtek egy névtelen levelet. Neked volt címezve, úgyhogy gondoltam elküldöm az enyémmel együtt.

Ahogy végeztem az utolsó sorokkal is, néhány könnycsepp szökött a szemebe, amit egészen addig észre sem, míg a levélre nem hulltak. Fel sem tudtam fogni, Simon nincs többé. Azt pedig még csak el sem tudtam képzelni, hogy honnan volt neki annyi pénze, hogy ránk is hagyott.

Egy mély levegőt véve, továbbra is az előbbi információk hatása alatt, felbontottam azt a bizonyos, titkos levelet.

Egy sűrűn teleírt papírral találtam szembe magam, de egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek. Talán csak megőrültem, és képzelődök, de teljesen Erik kézírásával azonosítottam. És ahogy olvasni kezdtem, ebben meg is bizonyosodtam. Erik volt az. Végre írt. Lelkesen futottam át egyik sorról, a másikra, azonban minden egyes mondata után, arcom egyre komorabbá vált.

Drága Szerelmem!

Sajnálom, hogy nem írtam hamarabb, de sem időm, sem módom nem volt rá. Azonban most mégis ez az utolsó üzenet, amit tőlem kapsz.

A sors kiszámíthatatlan, és bármennyire is szeretném az ellenkezőjét, utunk végleg elválik egymástól.

Kívánom neked, hogy egyszer találj magad mellé egy olyan férfit, aki legalább annyira szeret téged, mint amennyire én, és aki mellett újból boldogságra lelsz, mert te vagy az, aki ezt mindenkinél jobban megérdemli.

El sem tudod hinni, mennyire sajnálom, hogy nem láthatom felnőni a gyermekünk, de abban a reményben búcsúzom el, hogy egyszer, talán egy másik férfi betöltheti, azt a szerepet az életetekben, amire nekem már nem lesz lehetőségem.

Még csak annyit kérek tőled, hogy ne sírj. Ne sírj, mert szeretnélek abban a tudatban elengedni, hogy valahol, még ha messze is tőlem, de mosolyogsz.

Szeretlek, Erik

A kérése ellenében, mégsem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Zokogva borultam a mellettem lévő, kopottas padra. Annyi minden történt egyszerre. Először Simont, most pedig a férjemet is elveszítem. Ahogy a kezem leengedtem, a borítékból még kiesett valami. Hangos koppanással ért földet, majd ahogy felemeltem, akkor döbbentem csak rá, hogy mi is rejlett még a borítékban. Erik jegygyűrűje volt az, gondosan egy szívformára hajlítva. Ekkor tudatosult bennem teljesen, hogy innen már nincs visszaút. Ha lehet, még erősebb sírógörcs kapott el, teljesen kizárva magam körül a világot, így azt sem vettem észre, hogy időközben Christine leguggolt mellém.

– Hé, minden rendben? – simogatta meg a hátam, nyugtatásképp.

Válaszként, csak megráztam a fejem.

– E... Erik. Nincs... nincs többé. Meghalt – préseltem ki magamból néhány szót, alig érthetően.

– Mi? Biztos vagy benne? Honnan veszed?

Nem szólva semmit, csak elé nyomtam a levelet. Azt a levelet, ami talán életem legfájdalmasabb pontját testesíti meg.

– Melina, én... úgy sajnálom! – ölelt magához szorosan.