Az utolsó éjszaka [Befejezett]

6.

Mire minden házimunkával végeztem, már kezdett esteledni. Fáradtan dőltem az ágyra, a plafont bámulva. Mit csinálhat most Erik? Vajon jól van? Biztosan jól van, nem is szabadna ezen rágódnom. A gyomrom hangos korgása zökkentett ki a gondolkozásomból. A nagy sürgés-forgás közben úgy látszik, el is felejtettem enni. Erőt véve magamon, kivánszorogtam a konyhába, valami ehetőt keresni. Végül aztán két pirítós társaságában ültem le az asztalhoz.

A nappaliban hallottam, hogy a tévé még mindig be volt kapcsolva, Simon úgy látszik megfeledkezett róla. A vacsorám végeztével, elindultam a televízióhoz, kikapcsolni azt. A mai egy különleges nap lehet, hisz a rossz hírek mellett most az önkéntes katonai szolgálatot népszerűsítették. Ennyit erről a nagy titokról.

Pár percig még unottan bámultam a képernyőt, majd egy gombnyomással megszüntettem azt.

Fáradtan csoszogtam be a fürdőbe, majd onnan, vissza a hálószobába. Azonnal bedőltem az ágyba, de mégsem tudtam aludni. A teljesen kihűlt ágytól kirázott a hideg. Perceken keresztül csak forgolódtam, és már teljesen fel is adtam a reményt, hogy valaha is sikerül elaludnom.

Reggel, erősen azon gondolkoztam, hogy kivágom a telefonom az ablakon, az idegesítő ébresztő hangja miatt. Kómásan felültem, és minden erőmmel azon voltam, hogy végre megszüntessem ezt a fülsüketítő zajt. Fogalmam sincs, hogy az este mikor nyomott el az álom, de a mostani állapotom alapján, nem túl régen lehetett.

Azonnal tele lettem energiával, mikor is észbe kaptam, hogy ma lesz hosszú idő után az első munkanapom. Gyorsan felvettem azt a ruhámat, ami a leghamarabb a kezembe akadt, és már rohantam is dolgozni. Simonnak még azért hagytam egy cetlit, hogy talál kaját a hűtőben, és majd hazafelé bevásárolok.

A varroda kb. fél órára lehet tőlünk, ami persze kocsival, sokkal kevesebb. Ahogy beindítottam, a motor hangos berregése jelezte, hogy indulásra kész. Lassan haladtam a még mindig jeges aszfalton. A hó már nem esett, helyette a régen látott Nap bukkant elő a felhők mögül, ezzel néha kicsit elvakítva.

A forgalom nehézkesen haladt egy baleset miatt. Úgy látszik, nem mindenkit foglalkoztat a csúszós út.

Mire végre leparkolhattam a munkahelyem előtt, pontosan négy percem maradt a beérésig. Gyorsan bezártam az autót, és sietősen elindultam a bejárathoz. Már fél éve, hogy itt hagytam a varrodát. Nagyon szerettem itt dolgozni, de be kellett látnom, hogy Erik munkája mellett, valakinek az otthoni dolgokat is rendeznie kell, főleg mióta Simon velünk él.

Belül szinte minden olyan volt, mint régen. A bútorok, a falak színe, minden olyan ismerős volt. Kellemes érzés töltött el, ahogy vissza jöttek az itteni emlékeim, és talán most értettem meg, hogy mennyire is hiányzott ez a hely. Ösztönösen az öltöző felé vettem az irányt, hisz ilyenkor még munka előtt, mindig ott voltunk.

Megérzésem nem csalt, az összes régi-új munkatársam ott volt. Az ismerőseim szinte egy emberként üdvözöltek.

– Na, végre már, hogy itt vagy! Úgy hiányoztál mindenkinek! – ölelt meg mind közül az egyik legjobb barátnőm, Astrid.

– Én is örülök, hogy láthatlak titeket! – nevettem fel.

– Alig akartuk elhinni, mikor a főnök, a múlt héten mondta, hogy vissza akarsz majd jönni.

– De most mégis itt vagyok, és szerintem menjünk is lassan a gépekhez, ha nem akarjuk, hogy Claus mérges legyen.

Claus a főnökünk. Övé ez a kis varroda, de az a szóbeszéd járja, hogy van neki az országban több is, viszont hogy hol, azt nem tudni. Végül is Németország elég nagy.

Bent a varrógépek már munkára készen vártak ránk. Megszokásból mentem is egyből a helyemre, a bal oldali oszlop, ötödik munkapadjához. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni, hogy melyik is volt az én munkaasztalom.

Végigfutott rajtam a hideg, ahogy hozzáértem a hűvös, de annál ismerősebb varrógéphez.

– Öhm... Bocsi, de ez az én helyem – villantott felém műmosolyt, egy számomra teljesen ismeretlen, fiatal lány.

– Ööö, ne haragudj, én csak...

– Sabrina, ott van egy másik asztal. Hagyd már meg Melinának a régi helyét – kelt a védelmemre Astrid.

A lány nem szólt semmit, csak puffogva levágódott a jobb oldali oszlop üresen maradt székébe. Hát vele sem leszek túl jóba, könyveltem el magamba.

Pár perc alatt újra belejöttem a varrásba, amivel csak annyi volt a gond, hogy a hátam teljesen elszokott tőle. Görnyedten ültem le az egyik öltözői fotelba, amikor végre szóltak, hogy van 10 perc szünetünk.

– Minden rendben? – kérdezte aggódó tekintettel, az egyik oszlopos varroda tag, Sylvia.

Mikor ez a kis műhely elindult, öt évvel ezelőtt, az elsők között, én, Astrid, Sylvia, Vera, Yasmin és Katja jelentkeztünk ide dolgozni. Yasmin azóta elköltözött, és ha jól tudom már három gyermekes anyuka.

– Persze, jól vagyok, csak kicsit elszoktam a sok üléstől – mosolyogtam rá.

– Hallottatok ti is erről az önkéntes katonai szolgálatról? – vetette fel a témát Astrid.

– Persze, a férjemnek is küldtek levelet, nekem meg alig akarták ideadni, hogy átvegyem helyette.

– Szerintem ez csak egy ideig önkéntes. Lesz ez még kötelező is – rántott lazán vállat Katja.

– Ezt meg honnan veszed?

– Lengyelországban már ez van. Az unokaöcsém ezért jött onnan haza, mert különben besorozták volna.

– Nem hinném, hogy ez itt is megtörtén...

– Pedig tényleg igaz. Én is hallottam, hogy ott sorra kapják a kötelező behívót – vágott a szavamba Vera.

– Nagyon remélem, hogy nem lesz igazatok.

Hirtelen elkapott egy rossz érzés. Mi lesz, ha ez tényleg igaz, és itt is bevezetik? Ki kell találnunk valamit, ha hazajön Erik, egy ilyen eshetőségre is. Nem akarom őt elveszíteni, pláne nem úgy, hogy elhurcolják.

– Biztos jól vagy? – lengette meg előttem a kezét Astrid.

– Persze, miért?

– Fal fehér vagy – vizslatott tovább.

– Tényleg jól vagyok – indultam el, vissza a varrógépemhez, mert szerencsémre lejárt a tíz perc, így nem kellett többet magyarázkodnom.