Az utolsó éjszaka [Befejezett]

12.

Megvártam, míg az ajtóhoz érnek, és csak azután jöttem el az ablaktól. Az első határozott kopogás után félénken kinyitottam az ajtót. Izmos, kidolgozott testükön szinte feszült az egyenruha, tekintélyt parancsoló, szigorú tekintetüket mindketten rám emelték.

– Maga Erik Gerster felesége?

Válaszként, csak megszeppenve bólintottam.

– Bemehetnénk?

– Elnézést, de mégis mi történt? – kérdeztem talán túlságosan is remegő hangon.

– A férjét a mai nap folyamán elszállították Berlinbe, egy alapkiképzésre, ami a hadseregbe vonuláshoz szükséges.

– Be... Berlinbe? De... De hisz az több száz kilométerre van – sokkolódtam le.

– Sajnálom hölgyem, de most már tényleg bemehetnénk?

– Persze, jöjjenek – álltam félre. – Miben segíthetek?

– Kellenek a férje összes iratai, papírjai, minden.

– Mindjárt hozom – indultam vissza a szobánkba.

Útközben összefutottam Simonnal, aki éppen akkor jött elő.

– Melina, baj van?

– E... Eriket elvitték – válaszoltam a sírástól mardosó hangon.

Simon csak komoran elviharzott a katonák irányába. Még hallottam, ahogy mond nekik valamit, viszont hallgatódzás helyett, inkább a papírok tömkelegében kezdtem kutatni.

Egy papírheggyel a kezemben egyensúlyoztam vissza a nappaliba.

– Esetleg megtudhatom, hogy mire kellenek ezek az iratok?

– Meg kell vizsgálnunk minden tényezőt, annak érdekében, hogy a férje tényleg megfelel-e minden követelménynek a sorozáshoz.

– Kérem, nem lehetne valahogy megoldani, hogy ne vigyék el? – könnyeim lassan utat törtek maguknak.

– Ha a szabályzat alapján megfelel, akkor sajnálom, de nem.

Kétségbeesetten pillantottam Simonra, aki úgy szint tehetetlennek tűnt. Nagyjából tíz perc idegőrlő csend után, végül a két vendég, szinte egyszerre állt fel a kanapéról.

– Nem találtunk semmi kivetnivalót. Köszönjük az együttműködést – fordultak sarkon, az ajtót célba véve.

– És arra sincs mód, hogy találkozhassak vele?

– A kiképzés alatt semmiképp, aztán pedig már úgysem lehet számon tartani, hogy épp merre van az az ezred ahová besorozták.

– Legalább hagy búcsúzzak el! Khérehem! – a zokogás közepette könnyeim teljesen eláztatták az arcom.

Válaszra sem méltatva kiléptek az ajtón, maguk után becsukva azt. Majd egyből fel is mordult a terepjáró búgó hangja. Leroskadva a padlóra, még inkább utat engedtem, a már így is patakokban folyó könnyeimnek.

Nem lehet igaz! Elvitték! Még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle!

Két kezet éreztem meg a sírástól rázkódó vállaimon, de most semmi és senki nem érdekelt Eriken kívül.

– Vissza fog jönni! Biztos vagyok benne!

– Miért? Miért pont most? Még a két hét sem telt le, haza sem tudott jönni.

– Nem lesz semmi baja, nyugodj meg! Ha majd egyszer hazatér, biztosan nem szeretné azt látni, hogy kisírt szemekkel elhagytad magad.

– És mégis mikor lesz az az egyszer?! Mi van ha... ha... – képtelen voltam befejezni, azonban Simon pontosan tudta, hogy mit akartam mondani.

– Erre még csak gondolni sem szabad. Jól van, és nem is lesz semmi baja!

Simon, belátva hogy hiába vigasztal, visszacsoszogott a szobájába.

Én pedig ott maradtam a nappali közepén, a földön, a könnyeimmel, és a szörnyű gondolataimmal együtt.

Fogalmam sincs, hogy mióta ülhettem a földön, de arra eszméltem föl, hogy lassan lemegy már a Nap.

Az ételre még csak gondolni sem bírtam, a gyomrom helyén egy hatalmas görcs keletkezett, és gyanítom, ezzel Simon is így volt.

Már teljesen elgémberedett végtagokkal vánszorogtam be a hálóba, ahol folytattam az eddigi tevékenységem, a sírást.

Másnap a rengeteg könnytől feldagadt szemekkel ébredtem. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, valahogy teljesen egybemosódott minden a sírással.

A telefonom mértani pontossággal, éppen akkor kezdett csörögni, mikor végre sikerült kikelnem az ágyból.

Meg sem nézve, hogy ki az, csak felvettem.

– Igen? – szóltam bele ijesztően rekedt hangon.

– Szia, én vagyok az, Katja.

– Szia, miért hívtál?

– Be tudnál ma jönni a varrodába?

– Persze, de nem arról volt szó, hogy egy hétig itthon kell maradnom?

– Claust is elvitték. Nincs, aki tovább működtesse a gyárat, nekünk is szóltak, hogy szedjük össze a cuccunkat.

– Te jó Isten! Fél óra és ott leszek – nyomtam ki köszönés nélkül.

Először úgy döntöttem, keresek valami viselhető ruhadarabot, majd mivel tegnap már bevásároltam, és ha már itt tartunk, most jutott eszembe, hogy tegnap nem ettem semmit, elindultam a konyhába. Étvágyam most sem volt. Minden egyes falat után, émelygő érzés fogott el, de muszáj voltam valamennyit enni.

Végül kocsiba szállva elindultam ahhoz az épülethez, amihez oly sok emlék köt.

Magamhoz képest viszonylag hamar odaértem, de ebben az is közrejátszott, hogy ismét csak páran lézengtek az utakon.

A kis épület előterében, már ott gyülekezett az összes barátnőm, és persze Sabrina is. Szó nélkül odasiettem hozzájuk, és szorosan megöleltem őket.