Az utolsó éjszaka [Befejezett]

10.

Éles fény világította meg az arcomat. Hunyorogva, lassacskán kinyitottam a szemem. A látvány, ami fogadott, kissé megrémisztett. Astridék álltak körbe, Claussal az élen, és némán figyeltek engem.

– Mi történt? Miért néztek így? – tápászkodtam fel a kanapéról, ahová fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem.

– Jól vagy? – fürkészte az arcomat aggódva, Vera.

– Persze, semmi bajom, csak mostanában kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Melina, szeretném, ha most hazamennél, és legalább egy hétig nem jönnél vissza – kapcsolódott be a párbeszédbe, ellenkezést nem tűrő hangon Claus.

– Tényleg semmi bajom! Már jól vagyok.

– Kérlek, ne kelljen még egyszer elismételnem! – hagyott ott minket.

Sóhajtva dőltem vissza a kanapéra. Csodálatos. Még nincs egy hete, hogy újra dolgozni kezdtem, de máris hazaküldenek.

– Hé! Ez még nem a világvége – guggolt le mellém Katja.

– Még egy hete sem vagyok itt – morogtam az orrom alatt.

– Gyere, hazaviszlek!

– Dehogy is, haza tudok menni egyedül is – ellenkeztem.

– És mi lesz, ha megint rosszul leszel?

– De nem leszek!

– Ez nem volt túl meggyőző.

Vánszorogva kibandukoltam a kocsimhoz, miután mindenkitől elköszöntem. Az eső még mindig óvatosan szemerkélt, de most nem foglalkoztam vele. Már éppen a vezetőoldali ajtó kilincsével babráltam, mikor Katja rám rivallt.

– Eszedbe se jusson! Én vezetek!

– Amúgy már kérdezni is akartam, hogy fogsz majd visszajönni?

– Megoldom, a lényeg, hogy te hazajuss – vonta meg lazán a vállát.

Beletörődve a fuvarozásomba, sóhajtva huppantam be az anyósülésbe. Lassan kikanyarodtunk a főútra, majd elkezdődött a fél órán keresztül tartó „interjúm" ahol nem győztem válaszolni Katja kérdéseire.

– Mi volt bent Clausnál? Hallottuk, hogy reggel téged keresett, aztán csak annyit mondott, hogy amint beérsz, irányítsunk hozzá.

– Sabrina túl sokat jártatja a száját.

– Nem értem, hogy mi a baja veled.

– Én se hidd el, de nagyon szeretném tudni. Egyébként ő mióta is van itt?

– Kb két hónapja. Eredetileg úgy volt, hogy nem lesz felvéve senki, mert a helyedre volt egy időszakos beugró, aztán végül csak sikerült meggyőznie a főnököt, ha érted mire gondolok – pillantott rám sejtelmesen.

– Így már világos, hogy hogy lett belőle ilyen megbízható besúgó.

– Pontosan – nevetett fel. – És egyébként mi újság a férjeddel?

– Fogalmam sincs. Egyszer tudtam vele csak beszélni, eléggé elfoglalt a konferencia miatt.

– Egy hivatalnoknál ez a normális, ha elfoglalt.

– Persze, de akkor is. Még az apjával is többet beszél, mint velem. Ami nem baj, de mikor itthon van jó, ha két szót beszélnek egymással.

Láttam, hogy többször is mintha szólásra nyitotta volna a száját, de végül egyszer sem szólalt meg.

– Mondd nyugodtam – küldtem felé egy biztató mosolyt.

– Igazság szerint, csak kérdezni akartam valamit, de lehet, hogy túl személyes, vagy...

– Hallgatlak! – vágtam a szavába.

– Mióta vannak rosszulléteid? – emelte rám a tekintetét félve.

– Egy-két napja talán. De már mondtam, nincs semmi bajom, csak még nem szoktam vissza teljesen a munkához.

– És a munka miatt van az is, hogy alig eszel?

– Te meg miről beszélsz? – nevettem fel kínosan.

– Pontosan tudod, és mi sem vagyunk vakok, hogy ne lássuk.

– Jó, lehet nem eszem annyit, mint eddig, de csak azért, mert nem bírja a gyomrom, és néha émelygek tőle.

– Tönkreteszed magad.

– Az legyen az én dolgom. Miért kell mindenkinek ilyen vészjóslónak lennie? – fordultam el tőle sértődötten.

Erre már csak motyogott valamit az orra alatt, amit nem igazán értettem, de eleve a figyelmem az óriási, páncélos katonai harckocsik kötötték le, amik elhaladtak mellettünk. Egymás után, sorban haladtak mind a hatan, ezzel a kocsiba is beszűrődő hatalmas zajt keltve. Mégis hová tarthatnak? Mindig ez a kérdés foglalkoztat, amikor csak meglátok, akár az úton, akár az égen, egy katonai járművet. Hol lehetnek akkora harcok, hogy ilyen nagy monstrumokra legyen szükség? És még jobb kérdés, hogy ezekről a háborúkról mi miért nem tudunk? Bambulásom közepette észre sem vettem, hogy hazaértünk.

– Melina! Hahó, megérkeztünk – zökkentett ki az ábrándozásaimból Katja.

– Bocsi, csak elgondolkoztam.

– Azt észrevettem – nevetett derűsen.

Komótosan kiszálltam a kocsimból, amiben már teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Zsibbadó lábakkal indultam meg az ajtó felé, ahová Katja is követett.

– Gyere be, csinálok egy kávét! – invitáltam beljebb a konyhánkba.

A kávétól átforrósodott csészénkkel ültünk le a nappali kanapéjára.

– Na és kitaláltad már, hogy mivel jutsz haza?

– Szerintem szólok majd Astridnak, ha lejárt a munkaidő.

– Nem lesz gond, ha ma már nem mész vissza?

– Ugyan! Claus megérti, vagyis remélem – töprengett el szórakozottan.

Nevetve, reflexszerűen kapcsolta be a tévét, de bár ne tette volna. A hírekben egy vezető tudósítás volt, miszerint Észak, és Dél-Korea rakétacsapást mért egymásra. Kétszeresre tágult szemekkel néztünk össze a barátnőmmel, ugyanarra gondolva. Mégis mi a fene történik?