Az utolsó éjszaka [Befejezett]

27.

Reggel nyúzottan keltem, mint akiből az utolsó csepp életerő is elpárolgott volna. Csoszogva a többiek után siettem, de még arra sem volt erőm, hogy megemeljem a lábam, minden egyes lépésemnél, mintha ólomsúlyok nehezedtek volna rám.

Beállva a zuhany alá, egy furcsa érzés kapott el, amit nem tudnék pontosan meghatározni. Ahogy éppen átöltöztem, Daria megszólított.

– Ne vedd sértésnek drágám, de mintha egy kissé, hogy is mondjam, jobb erőben lennél, ahhoz képest, mint mikor először idejöttél.

Zavartan rámosolyogtam, de kerültem vele a szemkontaktust, úgy mint a többiekkel is, akik azóta kíváncsian méregettek tekintetükkel.

Ameddig csak lehetséges, titokban akartam tartani, hogy állapotos vagyok, de a hasam összetéveszthetetlen növekedése miatt, egyre jobban fogyott az időm. Gondosan takargatva magam, gyorsan magamra kaptam egy bő pólót, és két kötött pulóvert, ami tökéletesen elfedte a terhesség minden velejáróját.

Amint kiléptem volna az öltözőből, Christine karon ragadott, és megvárva hogy egyedül maradjunk, azonnal letámadott a kérdéseivel.

– Mégis mi van veled? Látszik, hogy valami nincs rendben.

– Semmi bajom, jól vagyok – próbáltam meggyőzően a szemébe nézni, azonban ez nála sajnos hatástalan volt.

– Szerinted nem vettem észre, hogy minden egyes reggel mit csinálsz?

– Miért, mit csinálok?

– Mindenkitől elfordulsz, amit még meg is értettem, de ezek a lógó, bő ruhák.

– Nem értem. Mi a bajod velük? – értetlenkedtem.

– És Darianak is igaza van. Most nem megbántani akarunk, de ilyen látványosan képtelenség hízni ennyi idő alatt.

A cipőmet vizslatva töprengtem, hogy mégis milyen kifogást találjak ki, azonban Christine rögtönzött monológja végére sem ötlöttem ki, semmi hihetőt.

– Szóval? Elmondod, mi folyik itt?

Egy mély levegőt véve, mivel nem volt más megoldás, kitálaltam neki.

– Terhes vagyok. Tudom, lehet hamarabb el kellett volna mondanom, de nem éreztem itt az idejét.

– Mennyi idős?

– Nyolc... nyolc hetes – hebegtem.

Ő csak bólintott majd faképnél hagyva kilépett a helyiségből. Egy pillanatig fel sem fogva mi történt, álltam ledermedten, majd mihelyt észbe kaptam, Christine után rohantam.

– Christine! Várj! – kiáltottam utána, azonban ő mintha meg sem hallotta volna, ami tekintve, hogy hatalmas hangzavar uralkodott kívül, egészen érthető volt.

– Christine! Kérlek! – értem utol nagy nehezen. – Most haragszol rám?

– Miért akartál titkolózni?

– Nem akartam, de így láttam a legjobbnak.

– Persze – horkant fel ironikusan, majd ismét faképnél hagyott.

Beletörődve, hagytam elmenni, én pedig Joshua-hoz indultam. A fáradtság mellé, most a kedvtelenségem és az egyre fokozódó bűntudatom is vígan társult.

– Jó reggelt! – erőltettem magamra egy műmosolyt.

– Jó reggelt!

A dobozomban keresgélve hamar előhalásztam a lázmérőt, amit minden nap, rutinszerűen használnunk kell. Éppen Joshua kezébe akartam adni, mikor is kiesve a kezemből, a kemény padlón, egy pillanat alatt darabokra tört.

– Várj, majd én – tolt arrébb Joshua, leszállva az ágyról.

Gyorsan összekapkodta az üvegszilánkokat, majd egy ronggyal felitatta a belőle kiáramlott folyadékot.

– Köszönöm! – néztem rá, zavartan.

– Semmiség, viszont... látom rajtad, hogy valami bánt, elmondod? – emelte rám ragyogó tekintetét, amiben azonnal el is vesztem.

Óvatosan megfogta a kezem, és lehúzott maga mellé az ágyra.

– Szóval? – fürkészte kíváncsian az arcom.

– Semmi, csak... csak összevesztünk Chirstine-nel – hajtottam le a fejem, azonban ő nem hagyta annyiban, és finoman az állam alá nyúlva, kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek.

– Hé! Ez még nem a világ vége. Biztosan kibékültök.

Könnytől fátyolos szemekkel néztem fel rá, amelyekbe mélyen belefúrta az ő bogárzöld tekintetét. Egy másodperce megszakítva a szemkontaktust, a számra pillantott, de nem tett semmit. Nem közeledett, és nem is húzott közelebb magához. Bizonytalanul közelebb hajoltam felé, ezzel számára is egyértelművé téve, mit is szeretnék. Átvéve az irányítást magához húzott, és egy pillanat múlva, ajkaink régi ismerősként üdvözölték egymást. A már hosszúra nyúlt csókunkat végül Joshua szakította meg, mire csak egy kérdő pillantással ajándékoztam meg. Egy mély levegőt véve, ismét rám nézett.

– Nézd, Melina én... szóval nekem nem igazán vagy közömbös, amire szerintem már magadtól is rájöttél – nevette el magát zavarában. – És tudom, hogy van egy férjed, akit szeretsz, de... szóval esetleg megpróbálhatnánk együtt, persze csak ha szeretnéd.

– Én... én erre most így nem tudok mit mondani, ne haragudj!

– Nem is kell mondanod semmit, megértem, hülye ötlet volt – hangából érződött a csalódottság.

– Nem, félre értesz, én is... én is szeretném, mert ez idő alatt tényleg fontossá váltál a számomra, és kedvellek is, csak... össze vagyok zavarodva, hisz azt sem tudom, hogy él-e még a férjem egyáltalán.

– Tudom, és sajnálom, de örökké nem zárhatod ki az érzéseid, és ki tudja, lehet nem fog működni köztünk, de ameddig nem próbáljuk meg, sosem fogjuk megtudni.

Nem tudtam erre mit mondani, helyette inkább ismét közelebb hajolva hozzá, újabb csókba hívtam, hisz igaza volt, mindenben, mint mindig.