Az utolsó éjszaka [Befejezett]

5.

Végignéztem, ahogy elhajtanak és közben azon gondolkoztam, hogy mit fogok én csinálni két héten keresztül nélküle. Persze ha végre elmegyek dolgozni, nem lesz annyi szabadidőm, de mégis. Már most hiányzik. Némán figyeltem a kocsit, ahogy eltűnik az utca végén. Mikor már nem láttam, elindultam vissza a meleg, ámbár üres házba.

Visszamentem a konyhába, hogy kipakoljak a táskákból.

Simon már ott ült az étkezőnél, és épp egy szendvicset majszolt.

– Jó reggelt! Erik már el ment, de nem említette...

– Már elköszöntem tőle, míg a boltban voltál – találta ki a gondolataimat.

– Oh, értem. Egyébként jó étvágyat!

– Köszönöm, te nem jössz reggelizni?

– Nem, most valahogy nincs étvágyam – feleltem őszintén, hisz tényleg nem tudtam volna egy falatot sem lenyelni.

Ideges voltam Erik miatt. Persze tudom, hogy jó kezekben van, de mégis valamiért rossz előérzetem volt.

Úgy döntöttem, hogy nekiállok takarítani, mert ha holnaptól elkezdek dolgozni, nem lesz rá időm, Simontól pedig eszemben sincs ezt elvárni.

A hálószobánkkal kezdtem, ahol is a ruhásszekrényt vettem először célba. A nagy pakolás következtében a benne lévő ruhák szanaszét hajigálva virítottak. Ezért is szerettem volna én pakolni Erik helyett. Sóhajtva leguggoltam a ruhakupac elé, és elkezdtem szétválogatni őket.

Még a felénél sem tartottam, mikor hangos kopogásra lettem figyelmes. Mivel Simon már visszavonult a szobájába, kimentem ajtót nyitni.

Egy középkorú férfi állt meg velem szemben. Borostás arca, és szigorú tekintete miatt egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.

– Üdvözlöm! Mi... Miben segíthetek? – hebegtem zavartan.

– Jó napot asszonyom! A férjét keresem, itthon van?

– Sajnos nincs, ma reggel el kellett utaznia.

– Tudja, hogy esetleg mikor ér vissza?

– Két hétre utazott el. Annál hamarabb biztos, hogy nem lesz itthon.

– Értem, ez esetben elnézést a zavarásért – fordult vissza sötétzöld terepjárójához.

– Várjon, kérem! Mit akar a férjemtől? – kiáltottam utána.

Ő csak némán rám nézett, és mintha egy pillanatig elgondolkozott volna rajta, hogy mondjon-e valamit.

– Egy levelet hoztam neki – jött végül újból közelebb.

– Milyen levelet?

– Sajnálom hölgyem, de ez nem magára tartozik. Csak is...

– Mi az, hogy nem tartozik rám?! A felesége vagyok, az istenért! – vágtam a szavába dühösen.

– Megértem, hogy most ideges, de ezt a papírt csak is az ő kezébe adhatom.

– Igen? Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a levél tartalma eléggé fontos. Viszont a férjem csak két hét múlva tér haza, addig pedig ez a nagyon fontos iromány ezerszer elkeveredhet.

– De nekem azt a parancsot adtá...

– Kérem, ne húzzuk egymás idejét. Ha ide adja, én megesküszöm rá, hogy az uram mihelyt hazaér, odaadom neki – fojtottam belé a szót.

Erre már nem mondott semmit, csak egy sóhaj kíséretében a kezembe nyomta. Megköszönni sem érkeztem, mert egyből elviharzott. Egy könnyed vállrándítással nyugtáztam a helyzetet, és inkább a titkos levélnek szenteltem a figyelmem.

Egy mozdulattal feltéptem a borítékot záró ragasztást, és kihámoztam belőle azt a különleges levelet.

Hitetlenkedve olvastam a sorokat. Miért volt ez annyira titkos? Mivel még mindig a küszöbön álltam, szemben a zord, fagyos idővel, a levéllel a kezemben besétáltam. Simon már a nappaliban várt.

– Ki volt ez? – utalt az előbbi vitapartneremre.

– Fogalmam sincs. Eriknek hozott egy levelet, de nekem meg alig akarta ideadni, mert, hogy ez annyira titkos.

– És mi áll benne?

– Egy értesítő – legyintettem.

– Beszélj már érthetőbben! Milyen értesítő?

– Önként lehet katonának jelentkezni, az ország haderejének növelése miatt, vagy mi.

– Katonának? De hisz a fiamnak semmi köze a katonasághoz.

– Tudom, ezért is mondtam, hogy lényegtelen, főleg, mert Erik kizárt, hogy az előléptetése kapujában otthagyja a munkáját.

– Nem is lenne neki való – kacagott Simon.

– Az biztos, na de én most visszamegyek pakolni. Még vár rám egy egész hegynyi ruha – sóhajtottam beletörődve, a halomnyi tennivalóm gondolatába.