Az utolsó éjszaka [Befejezett]

8.

Az út alatt nem beszéltünk egy szót sem. Zavaróan kínos csönd telepedett ránk, amit úgy éreztem, hogy muszáj megszüntetnem.

– És... egyébként hány éves?

– 34 vagyok, és ön? – nézett rám egy pillanatra, levéve tekintetét az útról.

– Mióta illik megkérdezni egy nő életkorát? – kérdeztem, az arcomon egy bujkáló mosollyal.

– Pardon, én csak...

– Csak vicceltem. Amúgy sem vagyok híve az ilyen formaságoknak – szóltam közbe.

– Ohh.

– Egyébként 26 vagyok – pillantottam rá.

– Mindjárt Betzensteinbe érünk. Majd mondja, hogy pontosan merre menjek.

– Rendben. És egyébként mennyivel tartozom? – pillantottam félve rá.

– Ugyan már, semmiség.

– De még a kocsimat is képes hazahozatni, azért ez már nem semmiség.

– A cégemnél rengeteg tréler van, szóval ne aggódjon emiatt.

– Amúgy nem akarunk inkább tegeződni?

– De persze, már akartam is javasolni – mosolyodott el.

– A második utcánál fordulj balra – kezdtem el mutogatni, mikor elhagytuk a várost jelző táblát.

Szó nélkül bekanyarodott az utcánkba, majd kicsit lassítva haladtunk a házam felé.

– Legalább csak az üzemanyagköltséget hadd fizethessem ki – akadékoskodtam újra.

– Tényleg nem kell, nekem ez nem számít. Azonban...

– Igen? – vágtam rá egyből, reménykedve, hogy valami költséget mégiscsak törleszthetek.

– Lekötelezne, ha esetleg eljönne, velem mondjuk holnap este egy vacsorára – emelte rám tekintetét zavartan.

– Hát attól tartok, hogy ez nem jó ötlet, ugyanis férjnél vagyok – pillantottam le a bal kezemen pihenő jegygyűrűre.

– Jaj ne haragudj, mondjuk gondolhattam volna, hogy egy ilyen gyönyörű lány nincs egyedül.

Erre zavaromban inkább már nem feleltem semmit, csak bámultam ki az ablakon. Hirtelen érdekesnek tűntek a havas háztetők.

Szerencsére már csak pár métert kellett megtennünk, és végre kiszállhattam a kocsiból, és egyben ebből a kínos szituációból is. Gyorsan kipakoltam a csomagtartóból, majd az ajtó felé egyensúlyoztam a csúszós járdán. Jonas is követett, hogy legalább kinyithassa nekem az ajtót, ha már a cipekedésben nem hagytam, hogy segítsen. Már csak pár lépésnyire voltam a bejárattól, mikor is sikeresen megcsúsztam, és ennek köszönhetően az összes táska a hóban landolt, én pedig Jonas karjai között.

– Hé, jól vagy? – kérdezte nevetve, miközben elengedett.

– Igen, köszi. Úgy látszik ez ma nem az én napom – tűrtem a fülem mögé zavaromban, egy rakoncátlan hajtincsem.

– Várj, segítek – hajolt le a cuccaimért.

– Köszönöm!

Nagy nehezen sikerült bejutnom a házba, ahol gyors leraktam a szatyrokat, majd elvettem Jonastól is, aki illedelmesen csak a küszöbig jött be.

– Még egyszer köszönöm, tulajdonképpen úgy mindent – hálálkodtam már sokadjára.

– Igazán nincs mit. Örültem a találkozásnak, Melina.

– Úgyszint! – intettem neki mosolyogva, majd becsuktam magam után az ajtót.

El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok. Fáradtan indultam a konyha irányába, hogy valami ehetőt készítsek.

– Szervusz, Melina! – üdvözölt az apósom.

– Simon, gyere csak, mindjárt kész a vacsora!

– Egyébként megkérdezhetem, hogy hol a kocsi? – kémlelt ki az ablakon.

– Ööö kifogyott a benzin.

– De hol hagytad?

– Plech-ben, tulajdonképpen az egyik barátnőmet vittem haza, aki odavalósi, csak közben kiürült a tank.

– De akkor mégis hogy? Hogy jöttél haza?

– Egy kedves úriember felajánlotta, hogy hazahoz, meg elméletileg holnap hazaszállítja az autót is – vontam lazán vállat.

– Áhh, így már értem. Egyébként... beszéltem Erikkel.

– És jól van?

– Igen, csak azt mondta, hogy kész káosz, ami Nürnbergben megy.

– Abban biztos vagyok. De engem miért nem hívott?

– Tudja, hogy ma volt az első munkanapod, és nem akart zavarni.

– Végül is, érthető – erőltettem magamra egy mosolyt.

A vacsoránk végeztével, már semmire sem volt erőm. Túl sok dolog történt ma velem egyszerre. Egy gyors zuhany után, fáradtan dőltem be az ágyba, ahol pár pillanat alatt már el is nyomott az álom.