Az utolsó éjszaka [Befejezett]

31.

Joshua Graham

Hatalmast csalódtam, abban a lányban, akire eddig egy angyalként tekintettem. A vitánk óta nem találkoztam vele, amit nem is bánok különösebben. Kellett egy kis idő, hogy tiszta fejjel átgondoljam a történteket. Christine jött helyette, aki mintha sejtette volna, hogy történt valami, ám sokáig nem szólt semmit.

– Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem. Most mi is van veletek pontosan? – utalt arra a személyre, akiről talán a legkevésbé sem akartam beszélni.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz.

– Ne nézz hülyének! Pontosan tudom, hogy hogyan néztek egymásra, és... nem mellesleg láttam egy-két félreérthető dolgot – húzta pimasz mosolyra a száját.

– Nem tudom, hogy mit láttál, de ha adhatok egy tanácsot, töröld ki az összes olyan gondolatodat a fejedből, amelyekben együtt szereplünk – hangom talán ridegebben hatott, mint gondoltam, Christine elképedt arcát látva.

– De komolyan, mi történt köztetek?

– Férje van, mégis mi történt volna? – válaszoltam ironikusabb hangnemben.

– Nem hiszem, hogy ez akkora akadály lenne.

– Igen? És egy gyerek? Az nagyobb akadálynak számít?

– Szóval elmondta – rakta össze a képet.

– Nem, nem mondta volna el, ha akkor éppen nem hallom meg, hogy miről beszéltek.

– Összevesztetek?

– Mégis hogy reagálhattam volna másképp? Hisz átvert az istenért!

– Előttem is titkolta. De én valahol megértem. Fél. Már maga a háború is elég ok lenne rá, de emellett egy olyan helyzetbe került, ami ismeretlen neki, ráadásul egyedül is van. Így érthető, nem?

– Mégsem bízott bennem annyira, hogy elmondja.

– Talán attól tartott, hogy pontosan így fogsz reagálni, mint most.

– Hát sikerült neki elérnie.

– Attól még biztosan fontos vagy neki. Én már az első nap láttam mikor találkoztatok, hogy szinte izzik köztetek a levegő.

– Most már úgyis mindegy. Nem tud túllépni a férjén, még mindig őt szereti, de legalább ezt is megtudtam. Én pedig holnap visszamegyek a frontra, ha kell, külön kérvényezni fogom. Jobb lesz ez így mindkettőnknek.

– Még szép, hogy szereti, hisz a férje. Képes volt egészen idáig eljönni, egy idegen országba, csak azért, hogy valami hírt kapjon a felőle, erre végül mégis téged választott. Akkor szerinted kit szeret? És ne játszd a sértődött óvodást, nem mész te innen sehová, szépen kibékültök, és vita lezárva! – pattant fel az ágyamról, és válaszomat meg sem várva elsietett.

Az éjszakám végtelennek tűnő, megoldhatatlan kérdésekkel telt. Vagy itt maradok, és ahogy Christine is mondta, kibékülök Melinával, mert túl sokáig úgysem tudnék haragudni rá, viszont akkor el kellene fogadnom, hogy egy számomra ismeretlen férfitől vár gyereket, aki nem mellesleg szeret is. Azonban én nem lennék jó apa, nem vagyok még erre kész. De ha visszamegyek, talán elfelejtem őt, és neki könnyebb dolga lenne, hisz teljes mértékben tudna koncentrálni a gyermekére. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb döntés, elállni az útjából.

Reggel elszántan keltem, egy határozott döntéssel megfűszerezve. A delegáció valóban délelőtt érkezett, sőt, inkább úgy mondhatnám, hogy hajnalban, hisz öt órakor már a nagy vasajtón kopogtattak, ezzel felrázva mindenkit, édes álmaikból.

Artur trappolt gyorsan utat engedni nekik, majd amint beléptek elkezdődhetett a válogatás. Az egész csapat, három beöltözött orvosból, egy messziről, ha jól látva rendfokozatát, szakaszvezetőből, és magából az őrnagyból állt.

Végig vizsgáltak minden pácienst, míg végre hozzám is elértek.

– Uram! – tisztelegtem a főtisztnek, aki erre csak egy biccentéssel válaszolt.

Két orvos odalépett hozzám, míg a harmadik valami papírokat nézegetett, és elkezdődhetett az állapotfelmérésem.

Néhány percig tartott csak, míg megnézték a már gyógyulófélben lévő sérüléseim, és egy-két dolgot, majd az egyik beöltözött férfi, ránézve az őrnagyra, csak enyhén megrázta a fejét, és indultak is tovább, faképnél hagyva engem. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot, ezért megragadva az egyik mankóm, utánuk siettem.

– Uram! Elnézést, de én jól vagyok, nincs semmi bajom. Kérem, hadd mehessek vissza a frontra!

– Nehogy higgyen neki uram! Nézze csak, még egy lépést sem tud megtenni a mankó nélkül – szólt közbe gúnyosan a szakaszvezető ficsúr.

– Elég legyen! Fiam! – tette a vállamra a kezét. – Amint rendesen felépültél, az első dolgom lesz, hogy visszavigyelek.

– A tüzérségnél így is alkalmas lennék ellátni a feladataimat.

– A tüzérség teljesen megsemmisült, így nem kockáztathatunk olyan katonákkal, akiknek nem százszázalékos az állapota, különben az egész frontot elveszítjük.

– Értem, uram!

Lassan kullogtam vissza a helyemre, miközben csak egy másodperc töredékére, de összetalálkozott a tekintetem azzal, az eddig mosolygós lányéval, aki most inkább egy megtört, és reményvesztett nőre emlékeztetett.

Nem tudom pontosan mi késztetett rá, de végül felé vettem az irányt. Ő is ugyan így cselekedett, ezért körülbelül félúton összetalálkoztunk.

– Beszélnünk kell! – mondtuk szinte egyszerre.

– Kezd te nyugodtan – adtam át neki a szót.

– Szóval... hallottam, el akarsz menni? – emelte rám fátyolos, de még így is gyönyörű szemeit.

– Az volt a terv, de végül kudarcba fulladt – vakartam meg zavartan a tarkóm.

– Figyelj én...

– Szeretlek – mondtam ki azt az egyetlen szót, ami jelenleg a leginkább motoszkált bennem. A hirtelen kijelentésemre enyhén meglepődött, ezért tovább folytattam.

– Tudom, hogy ott a férjed, és hogy ez az egész gyerektéma, de szeretlek, és fontos vagy nekem. Szeretnék melletted lenni, és habár nem igazán tudok még bánni a gyerekekkel, remélem, hogy egyszer sikerül olyan apává válnom, aki méltó a gyermekedhez – a mondandóm végére óvatosan megfogtam bársonyos kezeit.

Ő nem szólt semmit, csak könnyes szemekkel a nyakamba borult. Azonnal átöleltem, és szorosabban magamhoz vontam. Percek múltán lassan eltoltam magamtól, és egy lágy csókba hívtam. Amint elváltunk egymástól, összetámasztva homlokunkat, vesztünk el a másik szemében, míg végül megszólalt.

– Én is szeretlek, Joshua – suttogta halkan.