Az utolsó éjszaka [Befejezett]

32.

Erik Gerster

Hidegfényű lámpákkal tarkított, hosszú folyosón baktattunk végig, szorosan a sarkamban lépdelve a termetes, komor kinézetű katona.

– Itt állj meg! – tartóztatott fel a karomnál fogva.

Egy hatalmas, fekete vasajtóhoz érkeztünk, amin két zár is volt. Amint az őr kinyitotta azt, egy határozott lökéssel betessékelt, ennek következtében sikerült térdre esnem, majd már csak azt hallottam, ahogy mögöttem ismét kattantak a zárak.

– Jó napot! Gerster ugye? – csendült fel, egy határozott, mély férfihang a félhomályban.

Lassan feltápászkodtam, és csak ekkor tárult elém, egy kisebb asztal, aminek a túlvégén ült valaki.

– Foglaljon csak helyet! – szólalt meg újra.

Engedelmeskedve parancsának, leültem a hozzám közelebb eső, üres székre.

– Ki... ki maga? – hangom túlságosan erőtlenül hangzott, amin az ismeretlen férfi is felnevetett, érdes hangján.

– Hogy ki vagyok? – nevetett még mindig. – Itt csak én kérdezek. Ehhez tartsd magad, ha pár nappal tovább akarsz élni! – váltott át egyik pillanatról a másikra, véresen komoly hangnemre.

– Egyetlen egy kérdésre kell válaszolnod, aztán vissza is engedlek a barátságos kis celládba.

Nem mertem megszólalni, és még inkább kérdezni, pedig tömérdek kérdésem lett volna felé.

– Tehát! – törte meg ismét, a pár másodpercig tartó, rideg, félelmetes csendet.

– Mit tud az amerikaiakról? Mire készülnek pontosan? Konkrét haditerveket várok, ha nem akarja, hogy most azonnal kivégeztessem!

Szemeim a kétszeresére tágultak. Fogalmam sem volt róla, hogy most mégis mit akar, és különben is, hogyan árulhatnám el a saját bajtársaimat, akik a mi oldalunkon harcolnak?

– Elnézést kérek uram, de nem értem pontosan, hogy mire kíváncsi.

– Ne húzzuk egymás idejét, és főleg te ne, az enyémet! A keleti alakulataik teljesen elpusztultak, de szerintem maga ezzel tisztában van. Tehát mi lesz az amerikaiak következő lépése?

– Tényleg nem tudom, hogy mit vár tőlem. Én német vagyok, amerikai katonákkal még csak nem is találkoztam. Fogalmam sincs, hogy mit terveznek.

– Ez az utolsó szava? – húzta enyhén, gúnyos mosolyra a száját, azonban a tekintetét még mindig nem volt szerencsém látni, mintha az a kis gyér fény is, ami az ablakon keresztül szűrődött be, direkt nem akarta volna felfedni a velem szemben lévő teljes arcát.

– Ez uram! – válaszoltam, enyhe magabiztosságot színlelve.

– Akkor azt ajánlom, hogy imádkozzon, mert innen élve már nem kerül ki.

Nem volt időm reagálni sem kijelentésére, ugyanis erősen elordította magát, és már kattantak is a zárak. Az őr jött be rajta, majd megállt mellettünk.

– Vidd innen ezt a mocskot! – köpött az asztal mellé az ismeretlen alak.

A katona egy szó nélkül, némán kirángatott újfent a folyosóra.

– Azzal remélem tisztában vagy, hogy most nagyon magadra haragítottad – szólalt meg végül, egészen barátságosan, ami engem nem kicsit meglepett.

– Nem érdekel. Nem fogom elárulni a bajtársaim, és különben sem tudok semmit.

Néhány percig csendben haladtunk tovább, végül megint csak én szólaltam meg.

– Egyébként, miért beszélsz velem így? Mármint eddig csak ráncigáltál, és ordibáltál rám.

– Én is német vagyok. És ha máshol nem, legalább itt tartsunk össze, nem igaz? Azonban, ha esetleg túl durva lettem volna az előbb, akkor elnézést, de a látszatot fenn kell tartanom.

– Így minden világos. De vajon miért mondhatta azt, hogy innen már nem jutok ki élve? Ha sikerülne a fronton áttörnünk, akkor...

– Azért mondta, mert hadifogolyként valóban semmi esélyed. Különben is Dmitriy, a legvéreskezűbb tábornok mind közül.

– Tehát Dmitriy-nek hívják – raktam össze a képet.

– Pontosan. Na, de meg is érkeztünk. Ha valamire szükséged lenne, vagy ha bármiben segíthetek, csak mond nyugodtan!

– Rendben, és köszönöm! – léptem be, a sötét cellám ajtaján, ami mögöttem be is csukódott.

Lassan odaléptem a kicsiny ablakhoz. Sokat nem láttam rajta keresztül, csak néhány rügyező fát, és két kis madarat, akik vígan ugráltak ágról, ágra. Róluk akaratlanul is, de Melina jutott eszembe. Vajon jól van? Mi lehet vele azóta? Talán már kitörölt az életéből, és nem is gondol rám?

Az időre mintha ólomsúlyok nehezedtek volna, olyan lassúnak tűnt. Jobb dolgom híján, fáradtan heveredtem le az egyik sarokba, ahol a mostoha körülmények ellenére is, de hamar elnyomott az álom.

– Ébredj! Hé! Ébredj már! – rázogatta valaki a vállam, amitől ijedtemben egy kisebb szívinfarktust kaptam.

– Mi történt? – néztem fel álmosan.

–  Dmitriy, az történt! Rajta vagy a holnapi kivégzettek listáján!

– Hogy mi?! Nem, ez képtelenség!

– Én mondtam, hogy ez az ember egy őrült.

– És most mi lesz?

– Van egy ötletem, de nem biztos, hogy tetszeni fog.

– Hallgatlak!

– Szerzek neked a tisztítóból egy orosz katonai felszerelést. Abban ki tudsz szökni viszonylag észrevétlenül, de viszont többé nem térhetsz vissza a hazádba.

– Miért ne mehetnék haza?

– Mert Németország tele van ellenséges besúgókkal. Ha megtudják, hogy megszöktél, egyből őket fogják a leghamarabb riasztani.

– De akkor, mégis hová menjek?

– Nem mindegy? A lényeg, hogy élni fogsz!

– Igazad van, azonban... szeretnék még valakitől elbúcsúzni.

– Hogy érted?

– Azt mondtad, hogy ha bármire szükségem van, csak szóljak, és segítesz. Hát most szükségem lenne a segítségedre. A feleségemnek muszáj, hogy írjak.

– De ezt nem írhatod meg neki, túl veszélyes.

– Tudom, éppen ezért akarok egy búcsúlevelet küldeni, hogy úgy tudja, meghaltam. Így talán könnyebb lesz túllépnie rajtam.

– Jó, de akkor siess! Estig legyél vele kész. Tessék, itt egy papír, meg egy toll – kotorászott a zsebeiben. – Címezd meg, de név nélkül, aztán valahogy eljuttatom hozzá. Este pedig hozom ruhákat.

Válaszként csak bólintottam, majd a parányi ablakomhoz botorkáltam, hogy nagyjából lássam, amit írok.

Miután kész lettem vele, rávéstem a jól ismert címünket. Azt, amit többé már nem fogok látni.

Este valóban meg is érkezett az én drága szövetségesem a ruhákkal, amikbe gyorsan belebújtam, majd magabiztosan elindultam a kijárat felé.

– Jaj, majdnem elfelejtettem. Itt a levél. És mindent köszönök! – néztem rá. – Azonban, a nevedet még nem is tudom.

– Mert nem is fontos –legyintett. – Na de most irány, mert a végén még gyanút fognak! – küldött felém egy bátorító mosolyt.

Én pedig egy mély levegőt véve, elindultam oda, ahonnan már nincs visszaút. Az új életem kapujához.