Az utolsó éjszaka [Befejezett]

2.

Szép lassan a tűz elkezdett pattogni, én pedig elégedetten álltam fel mellőle. Simon még mindig egy újságot lapozgatott, Erik viszont nem volt sehol. Ismerem már annyira, hogy pontosan tudjam, éppen az autó mellett zsörtölődik. Mivel dolgom épp nem akadt, felhangosítottam a tévét, és belemerültem a hírek világába. A rosszabbnál rosszabb hírek csak úgy sorakoztak egymás után, amit gyorsan meg is untam. Már éppen kikapcsolni készültem, mikor is megakadt valamin a szemem.

Rendkívüli sajtótájékoztató a német kancellárral, élőben.

Mivel pár perc van csak a kezdésig, úgy döntöttem ezt még azért megnézem. Időközben Erik is visszatért. Csak egy pillanatra láttam, mert egyből beviharzott a konyhába. Gondoltam utána megyek, mert elég ingerültnek tűnt.

– Minden oké? – kérdeztem tőle kicsit félve.

– Szerinted?! Teljesen leszívták a benzint a kocsiból! Így holnap sem fogok tudni bemenni.

– Nyugodj meg! Attól, hogy idegeskedsz még nem lesz jobb.

– Úgy látom, te tényleg nem érted, hogy miről van szó.

– De, igenis értem, sőt tudom is, hogy honnan szerezzünk üzemanyagot.

– Erre kíváncsi vagyok.

– Szóval tudod, hogy Kraus-ék benzinkúton dolgoznak és már a múltkor is mondták nekem...

– Nem! Nem fogunk tőlük benzint venni. Háromszoros árat kérnek érte.

– De nekik legalább van.

– Nem baj, akkor inkább tényleg biciklivel megyek dolgozni.

– Majd holnap, ha megyek boltba, viszek egy kannát is, és elmegyek a benzinkútra, rendben?

– Nem akarom, hogy mindig mindent neked kelljen intézni.

– Ugyan már, útba esik – vontam meg lazán a vállam, mire ő csak magához húzott.

Hosszú csókban forrtunk össze, amit végül Simon zavart meg.

– Khm... Elnézést, ha megzavartam valamit, de gondoltam, ez titeket is érdekelhet – biccentett a tévé felé.

Ekkor jutott eszembe, hogy mit is akartam megnézni. Teljesen kiment a fejemből a tájékoztató. Kézen fogtam Eriket, és együtt mentünk vissza a nappaliba. Éppen csak a végét csíptük el, de abban benne volt minden. Minden, ami megváltoztatja az életünket. A teljes német kormány a mai nap folyamán lemondott. Nem értettem, hogy mi történt, de a többieket elnézve, ezzel nem voltam egyedül.

– Mégis mi történik? – kérdeztem, inkább csak magamtól.

– Készül valami, ezek már tudják – válaszolta meg a költői kérdésem Simon, a televízió felé biccentve.

– Egyre jobb. És most mi lesz, mármint mi van ilyenkor, ha nincs vezető?

– Semmi jó az biztos, de valószínűleg lesz valami ideiglenes kormány.

– Csodás – pattantam fel a kanapéról, friss levegőre volt szükségem.

– Jól vagy? – kérdezte Erik, hangjában szinte tapintható volt az aggodalom.

– Persze, csak kimegyek kicsit a friss levegőre – mosolyogtam rá gyengén, de annyit sikerült vele elérnem, hogy elengedje a kezem, és szabad utat adjon maga mellett.

Felvettem egy vékonyabb szövetkabátot, és kiléptem a csípős, hideg utcára. Embereket, akárcsak reggel, most sem nagyon láttam kint. Egy-két gyerek játszott a hóban, ezzel néha kisebb hangzavart kiváltva. Vidáman kergetőztek, kezükben nagyobbnál nagyobb hógolyókkal. Akaratom ellenére is elmosolyodtam rajtuk, milyen gondtalannak és boldognak tűntek. A hó még mindig szállingózott, ám mintha már kicsit vesztett volna az erejéből. Gondoltam meglátogatom a közeli kis parkot, amihez annyi emlék kötött. Itt ismerkedtünk meg először a férjemmel. Mintha csak ma lett volna. Szinte még gyerekek voltunk, mikor belém, és az akkori barátnőmbe belekötött két idősebb férfi. Valószínűleg kicsit részegek lehettek, de szerencsére Erik a közelben volt, és megvédett minket. Onnan kezdődött minden. Először csak egy ártatlan barátság, majd végül már itt tartunk, hogy lassan 4 éve házasok vagyunk.

Mire a parkhoz értem a szél egészen felerősödött. A viszonylag rövid, vállig érő, barna hajamba belekapaszkodva, teljesen összekócolta azt. Észre sem vettem, hogy mennyit elidőztem itt, hisz már dél is elmúlt. Visszaindultam, mert még az ebéd sehol, és magától nem is fog elkészülni.

A hó szerencsére már elállt mire hazaértem, bár az egész várost, és benne az összes házat, fehérbe öltöztette. Bent kimondottan jó idő fogadott, sőt egészen meleg volt. A nappaliban éppen Erik aludt békésen, Simont viszont nem találtam sehol, biztosan visszavonult a szobájába. Én pedig akkor végre nekiláthattam az ebédnek, ami tekintve, hogy viszonylag jól főzök, nem jelentett túl nagy kihívást.