Az utolsó éjszaka [Befejezett]

20.

– Ha bármi gond van, tényleg üzenj, rendben? – kötöttem a lelkére Simonnak, sokadjára, a búcsúzásunk közepette.

– Szólni fogok, ígérem. Csak te vigyázz magadra!

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, szorosan magamhoz öleltem. Talán meglepte, azonban mégis viszonozta.

– Köszönök mindent!

– Nincs miért hálálkodnod! De most siess, mert még a végén nem vár meg a taxid – mosolyodott el.

Gyorsan felkapva a bőröndömet siettem ki, amit Astrid azon nyomban ki is rántott a kezemből.

– Hé! Mit csinálsz? – nevettem el magam.

– Neked nem szabad cipekedned!

Ráhagyva a dolgot, ültem be az anyósülésre, majd egy utolsót intve Simonnak, elindultunk. Órák óta úton voltunk, miközben az egész autót csend ölelte körül. Az unalmas zötykölődést, egy-egy madár, vagy éppen az ablakon fickándozó esőcseppek tették elviselhetőbbé.

– Na és... tudod már, hogy mihez kezdesz egy teljesen idegen országban?

– Nem tudom, semmi ötletem, de majd lesz valahogy – vontam meg a vállam.

Az utunk további része ismét csendben telt. Unottan bámultam ki az ablakon, mikor végre megpillantottam a határátkelőt jelző táblát.

– Mindjárt ott vagyunk! – fordultam izgatottan Astrid felé.

– Igen. Azonban... innen nem vihetlek tovább.

– Mi? Miért?

– Egyrészt nincsenek nálam a szükséges iratok, másrészt nem lenne elég az üzemanyag, még vissza is.

– Ohh, persze megértem. Semmi gond! – pillantottam rá egy szomorú mosollyal.

Amint odaértünk, két terepruhás fegyveres sétált a kocsinkhoz.

– Dzień dobry! – hajolt be az ablakon.

– Öhm. Elnézést esetleg tud né...

– Miłego dnia! – szólt közbe a barátnőm.

– Te mióta tudsz lengyelül?

– Régóta, csak sosem kérdezted. Maradj a kocsiban, én beszélek velük, csak add ide az irataid.

Szó nélkül átnyújtottam neki amiket kért, majd csendben hallgattam, ahogy rajtam kívül mindenki nyugodtan beszélget, én pedig egy szót sem értve belőle, tudatosult bennem, hogy mi lesz majd ezután, ha már ez is akadályt jelent, hogy a határon átjussak.

– Na, mehetsz is majd tovább! Apropó, intéztem neked egy taxit is – vigyorgott rám Astrid.

– Köszönöm, el sem tudod hinni mennyire hálás vagyok – borultam a nyakába.

A bőröndöm, és a fegyveres őrök társaságában figyeltem, barátnőm egyre távolodó autóját, ami szép lassan teljesen eltűnt a láthatárról.

Megszeppenve ültem a bőröndömön, várva a taxit, ami szerencsére hamar meg is érkezett. Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy a fővárosba szeretnék menni, majd kezdetét is vette, a lengyelországi életem.

Több, kisebb nagyobb városon áthaladva, a nyomasztó látvány, egy pillanat alatt, görccsé ugrasztotta a gyomrom. A szinte már siralmasan kihalt utcákon, csak egy két egyenruhás, esetleg pár autó lézengett. A torkomat kellemetlen maró érzés fogta el, ahogy arra gondoltam, mennyi embert hurcoltak el innen is akaratuk ellenére.

Röpke két óra alatt meg is érkeztünk a fővárosba, ahol úgyszint üresség fogadott. Itt egyszer, még jó pár évvel ezelőtt jártam. Az épületei nem sokat változtak, de az eddig nyüzsgő utak helyén most a szomorú, lelkektől mentes terek fogadtak.

Gyorsan kifizetve a sofőrt, elindultam az egyik irányba. Akárhogy is, Varsó hatalmas ahhoz, hogy ne találjak valami megoldást a mindennapokra.

Óriási, égbetörő épületein, csak egy két galamb tollászkodott, dacolva a széllel, amely újra és újra összeborzolta tollaikat.

Némán, egymagam sétáltam egy üres járdán, mikor is hangos kiáltásokra lettem figyelmes, az egyik épület mellett elhaladva. Halkan odalopództam, majd belestem az egyik kevésbé koszos ablakon.

Rengeteg ember járt fel-alá, néhányan pedig jajgatva szenvedtek egy-egy ágyon. Szinte villámcsapásként hasított belém az ötlet, ami megoldhatná minden problémám.

Óvatosan benyitottam, majd egy középkorú férfihez létem oda, aki első ránézésre a főnöknek tűnt.

– Jó... jó napot! – kocogtattam meg a vállát, imádkozva azért, hogy tudjon németül.

– Jó napot! Csak azt ne mondja, hogy újabb sérültet hozott, így is teltház van – fúrta szigorú tekintetét, az enyémbe.

– Ööö... nem, én csak... szóval esetleg dolgozhatnék itt?

– Még szép, így se vagyunk elegen. Keresd meg Christine-t, majd ő eligazít – válaszomat meg sem várva, sarkon fordulva ott hagyott.

Egy nagy sóhajjal elkezdtem keresni ezt a bizonyos Christine-t.

– Szia, bocsi nem tudod, hogy ki az a Christine? – szólítottam le egy mellettem elsuhanó, hosszú, barna fürtös lányt.

– Semmi gond! Nézd, ott van az ablaknál! – mutatott egy karcsú, szőke, göndör tincses lányra, aki éppen egy katonát látott el.

Megköszönni sem érkeztem az útmutatást, mert mire visszanéztem, ismét egymagam voltam. Mély levegőt véve, lassan elindultam a szőkeség felé.

– Szia, te vagy Christine, ugye?

– Igen? Miben segíthetek?

– Az az igazság, hogy én jöttem neked segíteni – nevettem el magam.

– Nekem?

– Igen. A főnökötök, akinek fogalmam sincs a nevéről, ő mondta, hogy keresselek meg, és te majd elmagyarázod, hogy mit is csináljak.

– Ohh, így már más. Akkor ülj le ide nyugodtan – paskolta meg a maga melletti helyet, a katona ágyán.

– Szóval, mit kell csinálnom? – foglaltam helyet az ágy szélén.

– Be tudod kötözni a sérüléseket? Én addig kerítek valahonnan gyógyszert.

– Rendben, persze. Menj csak nyugodtan – szóltam utána, én pedig neki láttam a katona lábán éktelenkedő, borzalmas látványú sérülések kezelésének.