Az utolsó éjszaka [Befejezett]

4.

Reggel az ébresztőm irritáló hangjára keltem. Nagyot sóhajtva feltápászkodtam az ágyból, és rutinszerűen a kandallóhoz léptem. Meglepetésemre a tűz még óvatosan égett, ezért hamar tettem rá pár fahasábot. Gyorsan felöltöztem, majd a bundás csizmámban kiléptem, a havas utcára. A hó ismét megállíthatatlanul szakadt, amit bár utáltam, mégis lassacskán beletörődtem.

Először a melléképülethez vettem az irányt, keríteni egy kannát az üzemanyaghoz. Attól, mert Erik nem lesz itt, azért mégiscsak jobb autóval bevásárolni, mint biciklivel. A kannával a kezemben indultam vissza a jelenleg egyedüli működő járművemhez. Az út talán jegesebb volt, mint tegnap, ezért sokkal lassabban tudtam csak haladni. A lehető legóvatosabban hajtottam, de így is nehéz volt egyenesen tartani a kormányt.

A húsz perces bicikliútból végül fél óra lett, ezért az első utam a benzinkúthoz vezetett, ahol szerencsémre még volt egy kevés üzemanyag.

A kútról kikanyarodva a boltot vettem célba, mikor is három platós autó haladt el előttem. Mind a három járművön talpig terepmintás ruházatba öltözött katonák sorakoztak. Furcsa volt a látványuk, hisz eddig még egyszer sem találkoztam velük a városban. Meglepettségemből egy autó hangos dudálása térített vissza, miszerint nem ártana már átkelnem a kereszteződésen.

A tegnapi kormányzati bejelentés óta még egy teljes nap sem telt el, de a városban, és az egész országban kész káosz uralkodik. A közlekedés szinte megbénult, a kisboltok legtöbbjén pedig, csak a zárva felirat olvasható.

Leraktam a biciklim egy viszonylag forgalmasabb helyre, ahonnan kisebb az esélye, hogy a teletöltött benzines kannámnak nyoma vész. A szokásos listámmal sétáltam be az üzlet ajtaján.

Ahogy beléptem a boltba, újabb meglepetés fogadott. Majdnem az összes polc roskadásig volt áruval, azonban csak néhány vásárló lézengett. Mégis mi a fene folyik itt? Hol van mindenki, és miért száguldoznak fegyveres katonák az utakon?

Beletörődve, hogy ezekre a kérdésekre nem most fogom megtudni a választ, elindultam összeszedni a papírcetlire felírt dolgokat. A vásárlás gyorsan ment, legalábbis a többi naphoz képest. Három nagy szatyorral léptem ki az üvegajtón, imádkozva, hogy a kannám még a helyén legyen.

Megkönnyebbülten néztem rá a kerékpárra, aminek a kosarában ott díszelgett, a holnapi napomat megkönnyítő üzemanyag. Felakasztgattam a táskákat, fülüknél fogva, és óvatosan elindultam hazafelé. Még csak néhány métert tettem meg, amikor hangos dübörgés zengte be az eget. Újabb helikopterek. Pár perc múlva már jöttek is. Az eddigieknél sokkal alacsonyabban szálltak, így tisztán kivehető volt, hogy nem sima helikopterről van szó. A két propellerrel ellátott, úgy szint terepmintás gépezetek zaja megtörte a város eddigi csendjét. Ismét számolásba kezdtem. Hét. Hét helikopter szállt el felettünk. Talán csak túlgondolom, de ez már egyre komolyabb, hisz ezeknek a masináknak mégiscsak van valami úticéljuk, ami eléggé nyugtalanító.

Mielőtt megint ábrándozásba estem volna, újból elkezdtem a pedálokat tekerni.

A hóval belepett úton, csak az én keréknyomom volt kivehető, bár a szüntelenül eső hó, ezt is igyekezte szorgosan eltüntetni.

Nagyot sóhajtva szálltam le a biciklimről, mikor végre a kapunkhoz értem. A kannát és a biciklit bevittem a melléképületbe, és már csak a három nagy szatyrommal csoszogtam be az ajtón.

Bent szerencsére meleg fogadott, amiért most hálát adtam, így kissé átfagyva. Letettem a táskákat a konyhapultra, és elindultam megkeresni Eriket, hisz még itt kell lennie.

A hálószobában meg is találtam, ahogy épp a ruháit pakolászta.

– Hagyd csak, majd én megcsinálom! – ajánlottam fel a segítségem.

– Nem, dehogyis, mindjárt kész.

– Utána azért menj még reggelizni. Ki tudja, hogy ott mikor kaptok enni.

– Ahogy óhajtod – felelte mosolyogva.

– Erik?

– Hm?

– Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha visszamennék dolgozni. Tudod abba a kis varrodába.

– Ha szeretnél, én egyszer sem mondtam, hogy muszáj itthon maradnod.

– Tudom persze, de azért szerettem volna elmondani, még mielőtt elmész.

– Hé! Nem te mondtad, hogy két hét nem olyan túl hosszú idő?

– Jó, de így viszont, már holnap vissza is tudok menni – feleltem mosolyogva.

– Én pedig örülök, ha boldog vagy – csókolt meg.

Mire végre minden cuccát elpakoltuk, már csak pár perce maradt az indulásig, ezért gyorsan összedobtam pár szendvicset, amit addig, és akár az út alatt is még meg tud enni.

Egy dudaszó hangzott el kintről, ami azt jelezte, hogy Eriknek indulnia kell.

– Vigyázz magadra, nemsokára jövök – ölelt magához szorosan.

– Szeretlek – csókoltam meg, még egyszer, utoljára.