Az utolsó éjszaka [Befejezett]

15.

A lányok is letelepedtek mellém a kanapéra, és csendben várták, hogy végezzek a levéllel. Át sem kellett gondolnom, hogy mit akarok írni. Kezeim külön életre keltek, és maguktól jegyezték le egymás után a szavakat.

Drágám!

Fogalmam sincs, hol kezdjem, de csak egy oldalnyi helyem van, szóval rövidre fogom. Nem tudom, hogy ez a levél mikor jut el hozzád, az is lehet, hogy talán soha.

Hiányzol. Hiányzol és talán nem is tudod, hogy mennyire. Minden egyes nap csak arra tudok gondolni, hogy kinyílik az az átkozott ajtó, és te lépsz be rajta. Amikor közölték a katonák velem, hogy elvittek, sok idő után, talán most féltem a leginkább. Féltettelek téged is, minket is, és a babánkat is. Ugyanis apa leszel. Tudom, lehet nem ez a legjobb módja annak, hogy megtudd, de már ez is ad nekem egy kis reményt, hogy viszont láthatunk. Hiányzik a nevetésed, az érintéseid, amikor segíteni akarsz a főzésben, de nem sikerül, hiányzik minden, te magad. Hatalmas bűntudat van bennem, ha arra gondolok, hogy talán megmenthettelek volna a hadseregtől. Csak egy nappal kellett volna hamarabb tudnom, hogy gyermekünk lesz, akkor, most minden más lenne. És az a gondolat, hogy elveszítelek, hogy az életünk, a boldogságunk mások kezében van, tehetetlenné tesz engem.

Most mégis búcsúzkodásra adtam a fejem, pedig hiszek abban, hogy hamarosan itt leszel újra köztünk, és végre a közös utunk újból egybefonódik, mert úgy akárcsak most is, mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Most azonban tényleg csak a hit maradt. Hiszek benne, hogy az életünk jobbra fordul, és ez a távolság csak az egymás iránt érzett szeretetünket mutatja meg.

Kérlek, ha ezt a levelet megkaptad, írj vissza, legalább csak annyit hogy jól vagy. Az a katona, aki ezt a levelet adta, rajta keresztül tudsz üzenni.

Várni foglak. Várni, minden egyes napon, és minden egyes percben.

Szeretlek, Melina

Az utolsó szavakat, a könnyeimtől homályosan látva, véstem rá a papírra, majd átnyújtottam Veranak, aki gondosan összehajtogatva a zsebébe csúsztatta. Egyszerre álltunk fel, és az ajtó felé indultunk.

Miután elmentek, tehetetlenül roskadtam vissza a nappaliban terpeszkedő kanapéra. Szinte abban a pillanatban toppant be Simon.

– Hol voltál ilyen sokáig? Nem úgy volt, hogy csak pakoltok?

– De igen, csak volt egy kis dolgom még.

– Áhh értem. Egyébként... hol a kocsi? Csak azt ne mond, hogy megint kifogyott a benzin – faggatott szórakozottan.

– Dehogyis, majd Astridék elhozzák.

– De ugye nincs baj vele?

– Nincs nincs, csak a lányokkal mentem az orvoshoz, és így Astrid autójával mentünk aztán...

– Várj! Orvoshoz? Minek mentél orvoshoz?

– Nem vészes, csak egy kis megfázás. – legyintettem lazán, ezzel kicsit hihetőbbé téve a hazugságom.

– Pedig nem tűnsz betegnek – vizslatott tovább.

– Pont azért, mert nem túl komoly.

– Mióta is lakom itt? Féléve? Mégis pontosan látom rajtad, hogy mikor hazudsz.

– Nem hazu...

Szótlanul rám nézett, és a puszta tekintetével belém fojtotta a szót.

– Nem most, és nem így akartam elmondani, de... de terhes vagyok – pillantottam félve rá, azonban az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni.

– El kell mondanunk Eriknek. Tudnia kell róla!

– Tudni fogja. Írtam neki egy levelet, amit az egyik kedves barátnőm eljuttatt majd hozzá.

Nem szólt semmit, csak bólintott majd a konyha felé indult.

– Simon?!

– Igen? – torpant meg, hátra sem fordulva.

– Haragszol rám esetleg emiatt?

– Nem, csak azért mert hazudni akartál, miközben akárhogy is, de az unokámról van szó – fordult végre felém.

– Tudom, és sajnálom, csak azt gondoltam, hogy ezt még ráér elmondani.

Ismételten válasz nélkül hagyott egyedül. Nem tudtam mit csinálni, és az Erik miatti aggódásom is kezdett már megőrjíteni.

A tévét bekapcsolva reménykedtem benne, hátha mégis visszavonják, ezt az eszement katonásdit. Azonban a hírekben, éppen az ellenkezője fogadott: A Koreai rakétatámadás megtorlásaként, mindkét félhez támogató szövetséges országok csatlakoztak. Észak- Koreához Oroszország, és Kína, míg Dél- Koreához  Amerika, és Európa.

Miért jó ez nekik? Viszont ha az egész Európa segíti az egyik felet, az azt jelenti, hogy mi is, tehát akkor Erik is. Mi lesz, ha kiviszik egy frontra, hisz még életében nem harcolt? Hogy fog ő így hazajutni? Hogy fogja látni a saját, közös gyermekünket felnőni? Hogy fogok én élni a hiánya mellett?

Rosszabbnál, rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben, míg végül, a bár kissé kényelmetlen kanapén, a szemeimre ólomsúlyok nehezedtek, és végül lecsukódtak, ezzel is kimentve engem a valóság borzalmaiból.