Az utolsó éjszaka [Befejezett]

11.

A beszélgetés meghalt közöttünk. Dermedten bámultuk tovább a képernyőt, észre sem véve, hogy közben már kihűlt a kávénk.

Miután Katja hazavitette magát, erőtlenül bevágódtam az ágyba. Nem volt semmi kedvem, még csak gondolni sem a házimunkára.

Céltalan fetrengésemből, az ajtómon hallatszódó határozott kopogás keltett ki. Nyöszörögve felkeltem majd kinyitottam az ajtót, ami előtt Simon toporgott.

– Igen?

– Ne haragudj, ha felkeltettelek, csak kérdezni akartam, hogy csinálsz-e valami vacsorát esetleg?

– Persze – sóhajtottam, majd bezárva magam után a szobaajtót, elindultam a konyhába.

Fél óra alatt már kész is voltam, és Simonnak kiáltva jeleztem, hogy jöhet az asztalhoz. Vacsora után Simon, mint a kámfor, úgy tűnt el, én pedig a tőlem telhető leggyorsabban elpakoltam, majd visszatértem a szobámba, ahol nem kellett sok, és már is lecsukódtak a szemeim.

Reggel éles fejfájással keltem, ami nem igazán akart megszűnni, úgyhogy az első utam a gyógyszeres doboz felé vezetett. A fejfájásom ellenére viszonylag frissnek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, itt az ideje a vásárlásnak.

Egy vékonyabb kabát, és egy bakancs társaságában elindultam a kocsihoz. Szerencsére most nem esett, a Nap pedig régi jó ismerősként köszöntött, melengető, éles fényével.

Fura mód, ma az utakon minden olyan volt, mint régen. Nem találkoztam egy katonai járművel sem, és jó pár nap után újra elindult a tömegközlekedés is. Kívülről úgy látszott, mintha minden a régi kerékvágásban menne. Azonban az üzletben ez egyáltalán nem volt elmondható. A polcok többsége kongott az ürességtől, ami felettébb különös, főleg hogy még tíz óra sincs.

Beletörődve, hogy ma sem fogok semmi olyat venni, amit akartam, csoszogtam végig a sorok közt.

– Ezt nem hiszem el! – bosszankodtam magamban, a sokadik kiürült polc láttán.

– Elnézést kérem, de mikor lesznek kint új áruk? – szólítottam le egy eladót kétségbeesetten.

– Sajnálom hölgyem, de ma már biztosan nem. Az emberek hirtelen elkezdtek mindent felvásárolni, a kamiont pedig csak holnapra várjuk.

– Értem, köszönöm – erőltettem magamra egy mosolyt.

Végül pár zsemlével, egy doboz almalével, és a mai ebédhez néhány zöldséggel, és sajttal indultam, csalódottan a pénztárhoz, ahol viszonylag hamar sorra kerültem.

Bepakolva a csomagtartóba, ahogy lecsaptam annak ajtaját, egy pillanatra megszédültem. Nekidőlve az autónak, becsuktam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, ami kis mértékben, de segített.

Nem értem, hogy mitől vagyok néha rosszul így hirtelen, de kezd lassan engem is aggasztani.

Mikor úgy éreztem, hogy végre elmúlt a szédülésem, visszaültem a kormány mögé, és elindultam a kihalt úton, haza.

Simon még nem volt sehol, ezért annak érdekében nehogy felébresszem, hang nélkül belopództam a szatyrommal, a konyhába. Mivel étvágyam egyáltalán nem volt, az ebédidő pedig még nagyon messze, inkább leültem a tévé elé, bizakodva, hátha valami pozitívat is hallok végre. Leginkább csak a tegnapi híreket ismételgették, viszont volt köztük sajnos nagyon új is. Az, amitől a legjobban féltem: Németország elrendelte minden katonakorú, 20 és 60 év közötti férfi polgárok kötelező hadba vonását, az ország katonai erejének növelése érdekében.

Lefagyva hallgattam a bemondót, de a többi információt már fel sem fogtam. Be fogják sorozni Eriket. Nem, nem, nem ezt nem fogom hagyni, kell lennie valami kiskapunak, vagy bárminek, amivel mentességet kap.

Gondolataimból egy hangos autó zaja ébresztett fel. Odaléptem az ablakhoz, majd egy kicsit elhúzva a függönyt, kinéztem azon.

Egy sötét terepjárószerűség volt, amiből két terepmintás ruházatba öltözött férfi szállt ki, és egyenesen a mi bejárati ajtónk felé vették az irányt.