Az utolsó éjszaka [Befejezett]

30.

Lefagyva álltam meg előtte, még levegőt is elfelejtettem venni egy pillanatra. Ő idegesen dőlt háttal a falnak, karba tett kézzel, míg én csak feszengve billegtem egyik lábamról a másikra.

– Tényleg terhes vagy?

Egy nagyot nyelve, a torkomban keletkezett gombóccal küszködve, nagy nehezen megszólaltam.

– Figyelj, én...

– Terhes vagy?! – vágott közbe.

Nem mertem a szemébe nézni, helyette inkább a mellette lévő törött csempe sarkát vizslattam.

– I-igen. Nem akartam, hogy így tudd meg.

– Azt látom, tényleg nem akartad, sőt, sehogy sem.

– Ez nem igaz! El akartam mondani csak...

– Csak? Csak mikor? Amikor már a kezedben van a gyerek, hogy bocs, de ez így alakult?! – hangja túlságosan ingerülten csengett, még sosem hallottam ilyennek.

– Sajnálom, és megértem, ha most haragszol rám – horgasztottam le a fejem, nehogy meglássa az éppen előtörni készülő, öntörvényű könnycseppjeimet.

– Egyáltalán a férjedtől van a gyerek, vagy...

– Mégis milyen ócska szajhának gondolsz te engem?! – néztem fel rá, a düh és a könnyek mögül.

– Jó, ne haragudj, igazad van.

– Úgy örülök neki, hogy mindenki engem hibáztat. De abba azért senki nem gondol bele, hogy mit miért tettem. Csak hogy miért nem kürtöltem egyből világgá, hogy terhes vagyok. Az már nem számít, hogy mindezen egyedül kell végig mennem, és az, akivel ezt közösen kellene átélnünk, éppen az életéért küzd, és semmi hírt nem kaptam róla azóta sem! – fakadt ki belőlem egyszerre minden.

Utat engedve a sírásnak, a fal mentén lecsúszva a földre, már nem érdekelt semmi. Semmi és senki. Egy olyan érzés kapott el, ami eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Egyszerre voltam elveszett, és úgy éreztem mintha, mintha minden kicsúszott volna a kezeim közül. Tudtam, hogy ezzel Joshuat is elveszítettem, talán örökre, hisz ki akarna egy gyereket a nyakába, ha nem is a sajátja?

Némán meredt maga elé, az egész helyiség csak az én halk szipogásomtól zengett. Magamban már lejátszottam százféleképpen, hogy hogyan fog itt hagyni ő is.

– Sajnálom Mel – éreztem magamon a pillantását, de képtelen voltam most ránézni.

– Nem kell sajnálnod, és pontosan emiatt nem is akartam fűnek fának kihirdetni a dolgot – nevettem fel keserűen. – Nincs szükségem a sajnálatra. Attól még nem változik semmi.

Ő csak egy aprót bólintott, majd még egyszer rám nézve, kisétált a mosdóból, és ezzel együtt az én életemből is.

Perceken keresztül képtelen voltam összeszedni magam. Úgy éreztem, hogy mindent, és mindenkit elvesztettem. Egyedül maradtam, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Kis idő múltán végül, felálltam, és a lehető legtermészetesebben kisétáltam az ajtón. Elvégre mégis csak egy férfi mosdóban voltam. A sírástól feldagadt szemekkel indultam vissza a káosz uralta öltözőnkbe, ahol szerencsére most éppen senki sem tartózkodott bent.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, papírt és tollat kezdtem kutatni a táskámban. Amint mindkettő a kezembe akadt, elkezdtem írni. Hogy mit? Levelet. Simonnak, és Astridnak. Mivel már úgyis itt vagyok egy jó ideje, és azóta semmit sem tudnak rólam, gondoltam itt az idő, hogy üzenjek. Megírtam mindent. Azt hogy hol vagyok, hogy semmi hír Erikről, és mindent, ami éppen akkor az eszembe jutott. Az Astridnak szánt levelem, talán egy kicsit személyesebbre is sikerült, mint ahogy azt elterveztem. Már a második oldalt írtam a barátnőmnek, mikor is Christine toppant be a helyiségbe.

– Na végre, hogy megvagy! – ült le mellém.

– Miért ne lennék meg?

– Mindenhol téged kerestelek. Jönnöd kellene, tudod munka van. Joshua...

– Nem tudnál ma esetleg helyettesíteni? – néztem rá kérlelő tekintettel.

– Rosszul érzed magad?

– Hát... így is mondhatjuk.

– Egyébként mit írsz?

– Levelet. Úgy gondoltam, talán ideje valami életjelet adnom magamról.

– Ha szeretnéd, szívesen eljuttatom őket. Csak címezd meg. Van egy nagyon kedves fuvaros ismerősöm, aki Németországba is szokott menni.

– Rendben, nagyon köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

A szőkeség felállva mellőlem, ráérősen visszaindult dolgozni.

Hamar végeztem minkét levéllel, így megcímezve azokat, leraktam Christine táskája mellé. Nem akartam kutakodni a cuccai közt, de a ruhái mellett volt egy fotó, amit bár tudtam, hogy nem helyes, mégis megnéztem.

A képen ő szerepelt, miközben derekát átfogva egy férfi állt mellette, mindkettejük kezét pedig egy-egy gyerek fogta. Két kislány. Nem is tudtam, hogy már van családja. De akkor mit keres itt? Miért nincs a lányaival? Sokáig nem volt lehetőségem ezen elmélkedni, ugyanis viszonylag hosszú idő után először, újra elkapott a jól ismert émelygés, ami csak egyetlen dolgot jelentett, ideje a mosdóba menni.